Szeretnék nekifutásból egy felkérést intézni a Kedves Olvasóhoz. Ugye hogy ugye, a Kedves Olvasó semmi mást nem várt ebben a hónapban, csakis a Jokert. A Joker a legesleg. A Joker mindent visz. A Joker a szuperlatívuszos nonpluszultra. Szóval azt szeretném kérni, hogy a Kedves Olvasó a Joker mellé nézze meg a Vesszenek az öregek című svájci műalkotást is (amiről eddig bizonyára nem hallott, legalábbis nem tolták az arcába vaslapáttal minden lehetséges médiafelületen), utána pedig gondolkodjon egy sort, és döntse el, hogy mennyire jó film a Joker.

A Vesszenek az öregek első látásra a „mai fiatalok” témakör százhuszadik ugyanoda kilukadó kedélybeteg filmművészeti boncolgatásának tűnhet. Faék egyszerűségű, ez a dolog a mai fiatalokkal, nem? Hát most tessék megnézni, mit művelt szegényekkel a feltétlen jólét meg az a rohadt szociális média. A főszereplő Kevin (Max Hubacher), aki szerényen csak Főnöknek becézi magát, tényleg egy tipikus mai fiatal, mintha 3D nyomtatóval csinálták volna az összes többi ZS generációs elkapatott kreténjével együtt. Mindene megvan, dolgoznia, tanulnia minek is, csak a buli meg a pia éjjel-nappal. Állati laza élete minden egyes pillanatát a Facebookon, az Instán meg a Twitteren éli. Valahogy mégis olyan IZÉ minden, a csajokkal se boldogul, a szülei is olyan IZÉK, egy IZÉ az egész világ. Aztán valami végképp elpattan benne, mikor a legjobb barátja lefényképezi és kiposztolja a nagy csapatás után az aszfaltra kiterített rókabőrt, és a répamintás kis tócsáról készült kép negyvenszer több lájkot kap, mint bármi más, amit addig valaha megosztott magáról. Kevin hamar előáll a megoldással arra a problémára, hogy a mai világban harminc deka hányás is érdekesebb tud lenni, mint egy emberi lény: csinál egy punk kommunát (nagyon szakszerűen felvételi meghallgatást tartva a jelentkezőknek, hogy tényleg csak igazi punkok kerülhessenek be a bandába, mert az anarchiát, kérem szépen, azt meg kell szervezni), aztán újdonsült barátaival együtt beköltözik egy üres házba, hogy ott aztán ne csináljon semmit, de azt nagyon hangosan. No ennyit arról, hogy a Tisztes Állampolgár meg a Kedves Lakosság szintjén miről szól a Vesszenek az öregek.

De valójában nem erről szól. Arról szól, hogyan veszi el a Tisztes Állampolgár meg a Kedves Lakosság a gyerekek életét, és hogyan teszi tönkre minden egyes gondolkodásra képtelen, ostoba, önmaga seggébe bújó nemzedék a következőt, száz és ezer generáció óta folyamatosan. Kevin szüleinek nem hogy gyereket, de aranyhalat se lett volna szabad vállalniuk. A snájdig apuka fiatal korában maga is lelkes anarchista volt, egy lánglelkű forradalmár – illetve hát egy elveszett senki, aki az odabent tátongó végtelen érzelmi és intellektuális ürességet igyekezett egyszerűen emészthető szlogenekkel és a lehető legnagyobb ricsajjal feltölteni. Anyuka ezzel szemben gazdag, de nem kevésbé üresfejű úrilány volt, akit megszédített a műmájerkedés, és hozzáment ehhez a Hülye Alakhoz. A két szülő érzelmektől és gondolatoktól mentes életét kizárólag a vagyontárgyak gyűjtögetése és egymás gusztustalanul őszinte jelenetektől abszolúte mentes, elegáns kinyírása foglalja le. Ők ketten, valamint az összes többi (nyilván pontosan ugyanilyen) felnőtt egyetlen dologban értenek egyet: ezzel a Kevin gyerekkel baj van. Mindent megkap, erre tör-zúz-hisztizik. Tuti biztos a Kütyük miatt. Tuti biztos Rossz Társaságba keveredett. De az is lehet, hogy az a szegény 18 éves kisgyermek hiperaktív és érzékeny idegzetű. Gyógyszer kell neki. Dehogy van rosszul nevelve. Pátyolgassuk, óvjuk, vigyük orvoshoz, de az isten szerelmére, nehogy leálljunk vele beszélgetni, mert a végén még megmondja, milyennek lát minket.


Kevinnek és barátainak soha semmi másra nem volt szükségük, csak arra, amit nem kaphattak meg: szülőkre. Iránymutatásra. Követhető példára. A lázadó, csapkodó fiú azt hiszi, hogy a szabadságot keresi, de kénytelen rádöbbenni bizonyos dolgokra. Például arra, hogy a jó kis kommunájában mintha pont a szabadsággal ellenkező irányban haladnának a dolgok: a hozzájuk költöző kisgyerekes anya miatt bizony takarítani kéne, meg kijelölni bizonyos személyes határokat, meg a szabad szex is csak addig poén, amíg nem a mi barátnőnket… Az is megalázó, ugyanakkor gondolatébresztő felfedezés, mekkora örömöt okoz neki, hogy családosdit játszhat a babával (közben nyilván stílusosan talpig punkba öltözve, mert a stílus a minden, az anarchiában is nemdebár). És minden összeomlik, mikor megjelenik a saját apja (akit anyuka végül kidobott, hiszen eddig is Csak a Gyerek Miatt Maradtak Együtt), és a fater gyerekesebb, mint valaha, mert még a kapuzárási pánik is úrrá lett rajta azóta. Ikonikus a filmnek az a jelenete, ahol Kevin azt ordítja a fater arcába, hogy „az én házamban te velem nem beszélhetsz így”. Tényleg akkora csoda, hogy Kevin és a generációja destruktív és nihilista, amikor arra kényszerül, hogy a felnőttek helyett felnőttként próbáljon viselkedni, mindenféle vonatkozó mintha híján?

A néző Kevinnel együtt kénytelen szomorúan rádöbbenni, hogy a „világnak” nincsenek bűnei. Bűnei a szülőknek vannak, csak erre sajnos nem megoldás az, hogy vesszenek az öregek úgy általában. Addigra már késő, a baj már megtörtént, az épp aktuális fiatal generáció már pokolra jutott. Amit a könnyedén odavetett „világ” (hanyatló társadalom, rothadó kultúra, sötöbö) címszó alatt gyalázni szoktunk, az pusztán egy blöff, amit azért alkottak meg, hogy a rengeteg frusztrált idióta ne nyírja ki egymást.  Régen a családjában csalódott egyén választhatta a kardot vagy a keresztet (esetleg mindkettőt), hogy kitöltse az űrt a fejében, mostanra ezen egyszerűen értelmezető szimbólumok helyét átvette a „szabad döntés” illúziója. Hiszen mi nem azért nem nyírjuk ki egymást, mert csacska módon félünk a nem létező istentől vagy az aljas elnyomó hatalomtól. Nem vagyunk mink ekkora idejemúlt marhák, kérem. Hanem teccik tunni azért nem nyírjuk ki egymást, mert cuki rendes emberek vagyunk, akik saját hatáskörünkben így döntöttünk. Pedig hát… okunk mondjuk lenne rá bőven. Nem igazán értjük ezeket a felebarátokat. Igazából senki nem tanított meg minket a felebarátaink megértésére. Legszívesebben felkoncolnánk az összeset az anyjába, hiszen úúúúúgy tele vagyunk feszültséggel…

Kevinnek és bandájának röhejes kudarcba fullad minden egyes olyan próbálkozása, hogy valami „értelmeset” vagy „nagyot” alkossanak: lázadás ide vagy oda, engedelmesen elhiszik a legnagyobb hazugságot, vagyis azt, hogy a világ a hibás (melynek működését alapszinten sem értik, mitől is értenék, mikor senki nem magyarázta el nekik. Legelső intézkedésük a kommunában az, hogy minden kütyüt összetörnek. És nagyon-nagyon kínos, hogy ez semmit nem változtat meg….). Márpedig a világot nem lehet megbüntetni, akkor sem, ha a film zseniális zárójelenetében a főhős végül elindul a Közel-Keletre, hogy harcoljon a dzsihád ellen (tuti biztos vagyok benne egyébként, hogy az eredeti elképzelés szerint dzsihadistának ment volna, csak ezt azért az alkotók még Svájcban sem merték bevállalni…) – csak azért, hogy hátha az apja végre észhez tér, teljesíti szülői kötelességét, és embertelenül lehordja, hogy édes fiam, te mégis mi a jó francot képzelsz. Azt meg sajnos várhatja.

A Vesszenek az öregek pontosan – de tűpontosan –ugyanarról szól, mint a Joker: mindkét film azt mutatja be, hogy a frusztráltak tűzzel és vérrel akarják megtisztítani a Bűnös Világot. Csak épp a Joker szerint a frusztrált elmebeteg a kivétel. Svájci kistestvére szerint meg a szabály. Utóbbi megközelítés sokkal jobban tetszik. Lehet, hogy a svájci művészfilmhez nincs juj-de-nagyon-hatásos zene, meg Joaquin Phoenix torture-porn (miközben itt szögezem le, hogy Phoenix fantasztikus figura, az egyik legszuggesztívebb színész, aki valaha vásznon szerepelt), de sokkal okosabb, ráadásul emberközelibb, mert a Joker hideg, szenvtelen látlelete helyett türelmesen, kedvesen (és helyenként baromi viccesen) megpróbál magyarázni. Azt persze ne feledjük, hogy a Joker akkor is képregényfilm, ha a fenekét harminckétszer a földhöz veri igyekezetében, hogy ne legyen az – túloz, nyáladzik, kliséket erőltet. Ne dőljünk be neki, akármilyen hangosan kiabál. Nem, a nyugati civilizációnak nem az a problémája, hogy az Elképzelhetetlenül Súlyos Gyerekkori Abúzus nyomán megzakkant, ráadásul szegény sorba született, és ezért a társadalomból automatice kitaszított szerencsétlen nekilát premier plánban agyakat kiloccsantani. Hanem az, hogy a nyugati civilizációban a gyerekek 99%-a iszonyatos érzelmi elhanyagoltságban nő fel, akár gazdag, akár szegény, és mindegyikben ott rejtőzik egy-egy kis Joker, aki csak arra vár, hogy a nyomorát végre kegyetlenül leverhesse valakin. A Joker egy nem létező, tragikus sorsú (anti)hős mozija. A Vesszenek az öregek meg a nagyon is létező tömegeké, akik először kiüvöltik a torkukat az utcai zavargások során, aztán a bevert kirakatokból hazaviszik a háztartási gépeket.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés0 Votes0


90
Értékelés
Vesszenek az öregek!
Összességében
A Vesszenek az öregek messze nem tökéletes film, ritmusát tekintve egyenetlen, helyenként kimondottan lapos, máshol szájbarágós, képi megoldásai (a fekete-fehér és színes felvételek rendkívül jelentőségteljes váltogatásával) modern giccsbe hajlanak. De legalább nem próbál magáról sokkal többet elhitetni, mint amennyit ér.
Pozitívumok
Fontos, korszakos problémát boncolgat
Negatívumok
Olykor egyeletlen a tempója