Egy maroknyi vándorszínész játéka dühös verekedést robbant ki. A kavarodásban egy ifjú katona is beszáll a bunyóba. Miután a fiú bujdosni kényszerül, a társulat befogadja és együtt zötyögnek faluról falura Pest felé. Azt hiszi megmenekült, pedig ha sejtené, hogy lesz itt még akasztás, csábítás, párbaj meg szerelem és nem csak a színpadon, talán… talán akkor is minden áron velük tartana.

Hangulatában a Vándorszínészek egy szívet melengető, kedves film, ami az emberi érzéseken alapul, és amit már csak azért is érdemes megnézni, mert ritka az olyan alkotás, ami így mutatja be az ember tartását. Ha hasonló filmet keresnék a közel múltból, akkor a Kincsem című film jut eszembe. Nagyon látványos, szinte érezni a friss levegő illatát, a langyos szellőt és festői szépségű természeti helyeket is bemutat a film. A cselekményben több minden tetszett. A szerelmi szál megjelenítése pont annyira hangsúlyos, amennyire még a nézőben ott a drukk, hogy egy párt fog alkotni a két fiatal, vagy közbeszól az élet?! A kémiai vonzalom a vászonról tökéletesen átjött és ez gyönyörűen végi kísérte a filmet, szépen volt adagolva. A film az 1842-ben játszódik, azaz abba a korba nyúlik vissza, amikor nem kellett papír egy egyességhez, amikor a szív szava erősebb volt a pénznél és a hírnévnél. Több mondanivalója aktuális a mai elmagányosodó, maga tehetetlen, kesergő, önpusztító világban, amiben van internet, és mobil telefon, ahol a kapcsolatteremtés már a reggeliző asztalnál jelen tud lenni.

Az összetartás és az összetartozás megjelenítését emelném még ki a filmből. Régen is kallódtak emberek hivatás és jövőkép nélkül. Íme, egy kiváló példa, hogy ha színésznek nem vagy jó, akkor lehetsz a hangokért felelős mindenes. Mindenkinek meg volt a helye a társulatban, nem volt magába roskadó magányos depizés, és alkohol mámor. Külön jó érzéssel töltött el végig, hogy nem tettek a filmbe olcsó elcsépelt manírokat. A rendező (Sándor Pál) nem keresi a néző kacaját, nem présel ki a nézőből nevetést, és éppen ettől jó. Talán mivel a film hivatalos műfaja dráma, ezért nincs benne nevetésre bíró humor, de aki a könnycsatornáit félti, nincs ok az aggodalomra, sírást sem vált ki a nézőből. Volt olyan pillanat, például a nemesi család ábrázolásánál, és az ott töltött pár perc mókás jelent alatt, amikor kibuggyant belőlem a nevetés. A család megjelenítésekor éreztem az áporodott, állott levegő szagát a szobában, ami a testszaggal keveredett, és amit olcsó parfümmel próbáltak enyhíteni. A zongorázó kissrác arcjátéka egy egyszerű kikacsintás volt a párbeszédek folyamatából. Külön kis kirándulás, a szavak nélkül, mimikával történt „beszélgetés” a két kisfiú között.

Aki szereti Rudolf Péter, Gáspár Sándor, Hegedűs D. Géza, Nagy-Kálózy Eszter játékát, az ezúttal sem fog csalódni bennük. Rudolf Péter például teljesen új oldaláról mutatkozik meg a kopaszodó, hízásnak indult kujon természetű, káposztalé agyú színész szerepében. A nagyok mellett kiemelném a két főszereplő – Mohai Tamás és Martinovics Dorina – zseniális játékát is. Amit vártam, – hogy mikor lesz egy feszültségpont a filmben – azt meg is kaptam, bár később, mint számítottam rá, de így annál hatásosabb volt. Ez is azt bizonyítja, hogy erő van a filmben! A mai világban a meleg szobából mindenbe bele tudunk látni. A film visszarepít abba a korba, amikor nem voltunk ennyire kiszolgálva. Az elemi erőkkel, az elutasítással, a lopás utáni veszteséggel, az árulással, a kilátástalansággal, a szerelmi csalódással, a színész hiánnyal, a korlátozással ez alatt a 2 óra alatt megküzdenek a szereplők. A végén egy csokorba fogva a Lear király egy jeleneténél teljes a kép, és helyére kerül mindenki. Nézzétek meg a filmet, és kezdjetek el élni!


80
Értékelés
Vándorszínészek
Összességében
Egy borongós téli napon csodálatos képi világa miatt kiváló felüdülést nyújt az élményre vágyó nézőknek, a mélyebb tartalmat keresőknek pedig mélyebb betekintést az emberségességbe, és a tisztességességbe.
Pozitívumok
Nagyon hangulatos
Fontos mondanivalóval bír
A színészek kiemelkedő játéka
Negatívumok
Csak sokára éri el a csúcspontot