Nicolas Winding Refn, dán rendező leginkább a Drive – Gázt! film kapcsán lehet ismerős és egyben ez a filmje is szelektálta rajongóit. Akik mesterkéltnek találták művét, azoknak biztosan nem tetszett a többi filmje sem, viszont akik synthwave zenei ízlésével és neonfénybe burkolózott lassú világával azonosulni tudtak, azok tuti lepörgették az összes korábbi alkotását. Ez a sorozat viszont feszegeti a határokat és próbál tabudöntögető, miközben nem vette észre, hogy ez az erőltetett lufi így a sorozatdömping kellősközepén már sajnos teljesen leeresztett.


A rendező északi mentalitásából adódóan nagyon jó hatások érték kreatív szinten, ugyanis sokat merített például Ingmar Bergman szimbolikáiból. Kedveli Stanley Kubrick világát, ami leginkább a színekben teljesedik ki, valamint a popkultúrában igen közkedvelt rendezők alkotásait is imádja, mint Carpenter vagy Scorsese filmjei. Nem véletlen, hogy leggyakoribb témája a bűn, a pusztítás, az emberi gyarlóság és a mérhetetlen mennyiségű öncélú erőszak, ami valójában sosem válik azzá, hiszen nézzük és szeretjük, ergo van rá igény.

A 10 részes sorozat változó epizód hosszakkal játszik, de általában másfél órásak vagy egy óra tíz percesek, kivéve az utolsó részt, ami egy fél órás filler epizód. Igazából Refn a határainkat feszegeti, ahol a „csend beszél” kifejezést egy teljesen új dimenzióba helyezi át. A cselekmény több szálon fut, amik a végén összeérnek. A főhős egy kiégett zsaru, Martin, akit tökéletesen alakít Miles Teller a maga szótlan módján, ezzel ugyanazt a rideg antihőst megtestesítve, mint akit Ryan Goslingjátszott a Drive-ban és a Csak Isten bocsáthat meg!-ben. A félelmem pont ennek a két filmnek a kapcsán merült fel bennem, ami sajnos a sorozattal kapcsolatban be is igazolódott.

A Drive! tökéletes hollywoodi debütálása volt Refn-nek, ahol vérfrissítést hozott 2011-ben a megfogyatkozott szerzői filmes palettára. A film arányai szuperek, kellően váltakozott a dinamika, még ha kicsit a megszokottnál lassabb is volt a tempó. A kémia a két főszereplő között jól működött és nem voltak benne felesleges jelenetek, maximum csak jobban ki voltak tartva a megszokottnál, de ez még a művészfilmeket kevésbé szerető közönség számára is nagyon befogadható volt. Azonban a Csak Isten bocsáthat meg!-ben már eleresztette a gyeplőt, saját képi önkielégítését követhettük nyomon majd másfél órán át, ahol nemhogy szimbolika, de egy értelmezhető tartomány nem volt, pusztán kísérleti filmnek szánt stílusgyakorlat. Valahol eközött a kettő között lavírozik a Too Old to Die Young is, ahol a hosszas tónusokat és borzasztóan hosszúra nyújtott jeleneteket – ugyanis itt volt 13 órája a rendezőnek – csak az akciók intenzitása zavarja meg egy-egy pillanatra. Martin, mint kiégett zsaru bérgyilkosként találja meg újra helyét a világban, ahol önbíráskodóként olyanokat öl csak meg, akik erőszaktevők, bűnözők, tehát rossz emberként definiáljuk őket a mai világban. A jól kivehető üzenet is a felszínen van végig, de ezt sosem engedi kihozni. Pedig a kontrasztok is jól működnek, ugyanis ahogy haladunk a sorozat vége felé egyre több a sötétben játszódó jelenet, valamint egyre több a látványos, morbid vagy nem megszokottnak nevezhető erőszak és szexuális aktus is (ez a kettő mindig is kéz a kézben jár Refn munkáiban.)

Ezek a részek nem is epizódokként vannak megnevezve, hanem volume-ként jöttek ki, azaz bárki bármelyik résztől elkezdheti nézni, mert ugrál a sztori az epizódok között, és mert mindig más áll a középpontban. Ez teljesen megállja a helyét, a gond azonban ott van, hogy a túl sok öncélú művészkedés a sorozat végére elfárad. Irtó jó megint a sok neonfény, a lüktető várossal és felajzott emberekkel kontrasztba állított lelki nihil és lassúság, ami a főhősöket jellemzi. Nagyon jók a szintén synth wave és electro pop-ból összeválogatott zenei aláfestések, jók a párbeszédek, jók a narrációk, viszont ez a kezdeti Drive-os szerethetőségből a végére átcsapott a Csak Isten bocsáthat meg féktelen őrületébe. Az utolsó félórás epizód pedig teljesen a Godot-ra várva hangulatát idézi meg, amit szintén tekinthetünk plasztikusnak, de egy tök felesleges résznek is. Az áthallásos üzenet pedig, amit próbál átadni így sajnos csak félig jön át. Az emberiség pusztulásra van ízélve, hiszen a magát jónak gondoló önbíráskodó tettei által válik önmaga gonoszává. Rengeteg, mai modern problémát is felvázol: feminizmus, a halál szépsége, a férfiúi méltóságtól való megfosztás, családon belüli abúzus, abnormális szexualitás, fétisek és agresszió. Ezekről olyan jó lenne, ha többet mutatott volna, de sajnos a lassú jelenetek áldozatává vált a mondanivaló lényege.

Neked mennyire tetszett a sorozat?
Olvasói értékelés7 Votes77


70
Értékelés
Too Old to Die Young
Összességében
Aki szereti Refn elborultabb világát és a lassú lírai erőszakpornót vagy épp nem látott még eleget és ezzel szeretné kezdeni a műfaj iránti érdeklődést, annak kifejezetten ajánlott. Azonban aki végigkövette a rendező munkásságát és nem ez az első ilyen élménye, annak sajnos a borzasztó lassú cselekmény a végére teljesen kifullad és nekem rögvest az a gondolatom támadt, hogy felakasztanám magam, ha ilyen világban kéne élnem, ahol mindenki így beszél.
Pozitívumok
Remek zenék és látvány, amik megidézik a 80-as évek hangulatát
A casting hibátlan
A látványos hentelések és a szexuális fétisek jó ellenpontjai a lassú történetvezetésnek
Negatívumok
Sorozat formában ez a tempó sajnos nem működik
A vége nem fut ki sehová, teljesen felesleges filler epizóddal zárul
A részek a maguk másfél órás hosszukkal olykor nagyon megterhelőek voltak...
...és nem jófajta értelemben, mint mondjunk a Sons of Anarchy utolsó évadánál