A Marvel filmuniverzum igazi érdekessége az, hogy már közel tíz éve – a Vasember 2008-as megjelenése óta – egy tudatos, összefüggő, egymás világaiban létező mozi-sorozatot épített fel. Az elképzelést azóta ugyan próbálták imitálni, de nincs stúdió, amelynek sikerült volna utánoznia a Kevin Feige producer gondos felügyelete alatt kialakult állandó sikersztorit. Az egész a televíziós sorozatok koncepcióján alapszik: adott egy narratív szál, amelynek eleje és vége szigorúan kötött. A két pont közötti tér kitöltésére viszont a rendező szabad kezet kap. Képzeljünk el egy láncot, amely láncszemei mind-mind hordoznak sajátosságokat. Nos, a Thor: Ragnarök pedig egy baromi jó láncszem lett, és kiváló döntés volt elkészítését Taika Waititi rendezőre bízni.

A szőke szuperhős történetének legújabb részében az ördögi Hela pusztítása fenyegeti Thor otthonát, Asgardod, miközben a hős első összetűzésük eredményeképp egy távoli, idegen bolygó foglyaként találja magát. A cél megszökni, legyőzni a gonoszt, és megmenteni a világot, újra: klisé történet, példátlan módon prezentálva. Waititi igazán tökös, de határozott módon meséli el a Ragnarök körüli mesét, és a párbeszédek, a bunyók és az általános hangulat sosem volt ennyire príma a Thor szériában, mint most.

Az első percektől kezdve, amikor egy látványos jelenet közepette megszólal a Led Zeppelintől az Immigrant Song, a szerencsére nem túlnyújtott fináléig fenntartja az érdeklődést, mindezt tisztán szórakoztató módon – elkerülve mindkét elődje befáradását. A siker kulcsa az életteliség, és az energia, ami sugárzik az alkotásból. Az eredeti Thorban a főhős megfogalmazza, hogy az ő világában „a varázslat és a tudomány egy és ugyanaz”, ami a képi, zenei és narratív tematika alapját képezi. Jelen vannak a skandináv mitológia szörnyei és lényei, Asgard pedig mágikus tárgyakat, kardokat és természeti tájakat vonultat fel, alatta pedig zenekarral felvett, hangszerelt zene szól; míg Sakaar, ahonnan szökni próbál Thor, elektronikus melódiáktól dübörög, műszaki kacatok hevernek mindenhol és űrhajóknak, lézerágyúknak és egyéb hasonló kellékeknek ad otthont. A film kettősségét a fénytechnika is alátámasztja, ahol a mágiával asszociált jelenetekben a fény és a sötétség dualitása dominál, kihangsúlyozva a gonosz és a jó küzdelmét a világítással, míg a tudományos fikcióhoz köthető szegmensek inkább kromatikus kavalkádban pompáznak, színek elsőre kaotikus alkalmazásával, kiemelve a benne rejlő karakterek morális átjárhatóságát. (Ez egy határozott előrelépés az előző két epizód túlhasznált sötétségének, ahol a történések gyakran kivehetetlenek voltak.)

Ebben az audiovizuális keretben pedig igazán tündökölhetnek a karakterek, akik Waititi abszurd humorával folyamatosan szórakoztatóak, függetlenül attól, hogy melyik oldalon állnak. Chris Hemsworth játéka továbbra is tökéletesen alakítja a főhőst, aki ugyan sokkal érettebb már, de mégsem tudja – vagy szeretné – elengedi játékos, hencegő stílusát. Poláris ellentéte Tom Hiddleston mint ármánykodó fivére, Loki, aki állandó tett- és szócsatákba keveredik testvérével. Cate Blanchett pedig, mint Hela, az eddig bebörtönzött gonosz stílusosan kegyetlen, és szexin ördögi. A trió jellemeit tovább gazdagítja és alátámasztja mindenféle eszement mellékszereplő, fiktív lényektől Jeff Goldblum határtalanul nevettető zsarnokoskodásáig, ahol mindenki egy remekül illeszkedő karakter a Thor: Ragnarök kreatívan kaotikus palettáján.
Itt külön kitérek arra, hogy 142-es és Hela karakterei eltérnek a kliséktől, és nem csak a férfiak függvényében értelmezhetőek. Ehhez nagy mértékben hozzájárul alapvető jellemük, valamint Tessa Thompson és Cate Blanchett remek alakítása. Ők ketten hígítják a főként férfiak által dominált stábot, anélkül, hogy erőltetett lenne jelenlétük és alkalmazásuk.

A Thor: Ragnarök a látványosságot és a számítógépes grafikát nem a tartalom helyett, hanem annak gazdagításához, kiegészítéséhez alkalmazza. A jelenetek stílusosak és remekül megkomponáltak, egy olyan rendezőtől, akinek ilyen filmek terén a tapasztalata szinte nulla. Igazán ráfért a humor ilyen szintű beinjektálása, ahol a könnyed hangulat, a hangosan nevettető, elborult szituációk, de esetenként a drámát sem mellőző vegyes hangulat tökéletes otthonra lelt. A klisék továbbra is jelen vannak, de egyáltalán nem zavaró módon, Waititi pedig kihozta a maximumot amit egy ilyen helyzetből lehet, és kizökkentette – a szó lehető legjobb értelmében – a karaktereket és színészeket megszokott helyzetükből. A képlet pedig továbbra is nyertes: a világot fenyegető veszély megállítására indul egy szuperhős, aki különös karakterekkel találkozik és az úton többet megtud önmagáról is. Százszor láttuk már, de a lényeg mindig az, hogy a két pont között mi van. Ezúttal vibráló színek, kiváló zenék, remek vizualitás, jól megkoreografált akciók és szuper alakítások. No meg humor, humor, humor. Röviden pedig: makulátlan, friss és üdítő szórakoztatás, két órán keresztül.



95
Értékelés
Thor: Ragnarök
Összességében
A Thor: Ragnarök elődeinek bénító, középszerű láncait letépve egy hangulatokat és hangsúlyokat mesterien ötvöző kozmikus, vibráló kalandra repíti a nézőt, újból bizonyítva, hogy mennyit is számít a megfelelő rendező. Remek alakítások, érdekes karakterek és a gyakran abszurd tonalitás teszi ezt a látvány-fesztet tartalmas szórakozássá.
Pozitívumok
Kreativitás egy ettől eddig mentes Thor világban
Szuper rendezés és kiváló hangsúly a stílusosságon
Remek alakítások, a megszokottól eltérő stílusban
Negatívumok
A klisék örök átka