Nápoly napjainkban. A „Camorra” valószínűleg még azok számára is ismerős kifejezés, akik soha nem jártak Nápolyban, ebben a híres-hírhedt olasz városban. Így nevezik a helyi maffiát, amely úgy átszövi a város politikai és gazdasági életét, mint egy pók, és az utcákon olyan természetességgel van jelen, mint a levegő. Ebbe a környezetbe csöppenünk a film első másodpercében, és ez a pók nem is ereszt el bennünket az utolsó képkockáig. Azonban a vetítés végére sokkal többet kapunk egy átlagos maffiatörténetnél, mert ez a film nem csupán az alvilágról szól, az csak a keretet biztosítja számunkra.


A történet egyszerűnek tűnik. Adott egy csomó kamasz, köztük Nicola. Az utcán élnek, diszkóba járnak, robogóval pöfögik végig az utcákat, míg szüleik a védelmi pénzeket szedő verőemberek árnyékában próbálják küszködve előteremteni a család számára a mindennapi megélhetés feltételeit. Az utca azonban hadszíntér. Maffiacsaládok feszülnek egymásnak minden sarkon és téren. Hogy maradhatnak kívülállók azok a gyerekek, akik ugyanott játszanak, bandáznak, udvarolnak és rúgják a bőrt? A válasz egyértelmű: sehogy.

Nicola is belekeveredik a nagyok játékába. Kihasználva egy hirtelen keletkezett űrt, saját „vállalkozásba” kezd. Ez az ő története, mondhatnánk, de még ez sem teljesen igaz. Ez a film a társadalom története. A generációk felelősségének története. Mert Nicola és barátai nem választhatnak. Ezekre az utcákra születtek, itt kell élniük, innen választják példaképiket, inspirációikat, lehetőségeiket, itt tanulják meg, hogy mit jelenta siker, és hogy mit kell ezért megtenniük. Nincs más választásuk. És meg is teszik, amit kell. Nem különlegesek, nem is kegyetlenek ők. Csak mennek előre, és mint minden új generáció, ők is lázadva túrják le az útról az előzőt. De mielőtt kárhoztatnánk őket tetteikért, nem szabad elfelejtenünk, hogy eszközeiket és módszereiket nem maguk választják: azokat afelnőttek mutatták meg nekik korábban.

Nicola hétköznapi története sallangok nélkül mutatja be egy új maffiageneráció világrajöttét. Azt a folyamatot, amelynek során az ártatlanság, az ifjonti tűzpiros hevület szinte észrevétlenül formálódik át a felnőttek véres valóságává. A film (amely Roberto Saviano azonos című regénye nyomán készült el) eredeti címe is erre a változásra utal. La paranza deibambini – A gyerekek hadserege. A „paranza” kifejezés a Camorra maffianyelvében fegyveres csoportot jelent. Azonban olyan fiatal, még nem kifejlődött halakra is utal, akik úgy esnek a halászok csapdájába, hogy egy tengerfenékre leeresztett, majd lassan felfelé húzott lámpát követnek kíváncsian a felszínig, míg ott össze nem zárul körülöttük a háló. Nicola és barátai ilyen ifjú halak. Nem veszik észre a hálót, csak a fényes csillogást figyelik. Nincs esélyük.

Ez a film az ambíciókról, a lehetőségekről és a lehetőségek hiányáról, a társadalomról, a generációk egymásrahagyományozott bűneiről szól, és bepillantást enged oda, ahová eddig kevés maffiafilm merészkedett: Megmutatja, hogy honnan táplálkozik, generációról generációra miből éled ujjá a szervezet. Mintha Vito Corleone ártatlanságának elvesztését kapták volna lencsevégre. A film nyelvezete egyszerű, a helyszínek autentikusak, a színészek hitelesen játszanak. Nincsenek hollywoodi autósüldözések, hatalmas leszámolások, de vannak robogók, kamaszok és sok-sok gondolat a néző fejében. Ennél nem is kell több egy jó mozihoz.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés2 Votes73


80
Értékelés
Ragadozók
Összességében
Elgondolkodtató alkotás, amely a nápolyi alvilág kulisszáit felhasználva világít rá a felnőttek ifjak ellen elkövetett vétkére, és a felnőni akaró ifjak előtt tátongó feneketlen csapdákra.
Pozitívumok
Elgondolkodtató
Többrétegű mondanivaló
Negatívumok
Az alkotás képi és zenei eszközei átlagosak