Az Öngyilkos osztag talán a legrosszabbként számon tartott DC Comics film, ami az utóbbi időkben készült. Ennek ellenére nekem nem volt komolyabb bajom vele, hiszen sikerült kitermelnie egy rendkívül szórakoztató és infantilis Harley Quinn-t, Margot Robbie megformálásában. Az egyetlen kérdés csupán az maradt, hogy vajon ez a karakter elbír-e egy egész estés mozit egyedül? A válasz pedig sajnos az, hogy nem teljes mértékben. Harley Quinn (Margot Robbie) szakít élete szerelmével Jokerrel, ezt követően pedig rájön, hogy nem örvend túl nagy népszerűségnek és mindenki rá vadászik. Többek között Roman Sionis (Ewan McGregor) és jobbkeze Victor Zsasz (Chris Messina), valamint egy nyomozónő Renee Montoya (Rosie Perez) is. Képbe kerül egy “McGuffin” is, méghozzá egy gyémánt képében, amire mindenki rá szeretné tenni az enyves kezét. Ennek kapcsán tűnik fel a színen Cassandra Cain (Ella Jay Basco) a tolvajlány és védelmezője az énekesnő Dinah Lance, vagyis Fekete Kanári (Jurnee Smollett-Bell). A drágakő utáni hajsza kellős közepén az árnyak között rejtőzve pedig Helena Bertinelli, azaz Vadásznő (Mary Elizabeth Winstead) teljesíti be bosszúhadjáratát. Amikor azonban a csajszik rájönnek, hogy Roman Sionis az, akinek nyomorúságos életüket köszönhetik, akkor összefognak ellene és feltett szándékuk, hogy bármi áron megállítsák.


Már a történet alapfelállásán érződik, hogy bizony ez a sztori nem túl acélos és nem is igen lett megírva. De még mielőtt nagyon belemennénk a film hibáiba kezdjük, azzal, hogy mit lehet benne szeretni és mi sikerült jól. A dalválasztások például abszolút pazarok lettek. Hihetetlen milyen jó érzékkel választottak aláfestő zenéket, minden jelenetet, még a középszerűeket is felhúzza hangulatilag. Például van egy jelent, ahol Kanári egy nagyon népszerű és ismert dalt, fenomenálisan énekel, már ezért a jelentért megéri megnézni a filmet. A képvilággal sincs különösebb probléma, sőt mondhatni, hogy itt teljesít a legjobban az alkotás, hiszen az operatőri munka nagyon profin lett kivitelezve. Minden jelenetben fellelhetőek a Harley által kedvelt szivárvány színek, itt-ott amott nagyon ügyesen elrejtve. Brutalitásban sem szenvedünk hiányt, sőt talán ez az első olyan DC film, ami infantilizmust és könyörtelen brutalitást ígért és azt bizony meg is kapjuk, szinte már halljuk és érezzük a vásznon törő csontok kínját és fájdalmát. A harcjelenetek is remekül koreografáltak és élvezhetőek, kivéve a végső összecsapást. És végül az utolsó pozitívum az nem más, mint Roman Sionis karaktere és Ewan McGregor játéka. Vannak olyan színészek, akik bármilyen karaktert kapnak, abból képesek a maximumot kihozni, ilyen például Samuel L. Jackson és McGregor is. Utóbbinak pedig sikerült itt is egy közepesen megírt karaktert, kevés játékidővel emlékezetessé tennie és ő az, aki igazán megmenti ezt a filmet.

Most pedig jöjjön a fekete leves. A fent említett érdemek ellenére ez a mozi irdatlanul buta és irritáló. Papír vékony történet és abszolút középszerű rendezés jellemzi, amelybe megint sikerült a manapság már klasszikussá vált ultrafeminista ideológiát belepasszírozni és mindezt megint unintelligens tálalásban teszik. Egyetlen egy pozitív férfi karakter sincs benne, mindegyik gyilkos, áruló, börtöntöltelék, hajléktalan és korrupt. A végső összecsapás pedig abszolút kaotikus és alig kivehető, hogy ki-kivel vagy éppen hol van, valamint talán ez a leggyengébben koreografált harc, ami igazán érdekes, hiszen ennek kellett volna lennie a leggrandiózusabbnak. Persze mindenki megkapja a maga kis pillanatait itt is, de alig észrevehetően. Most pedig következzen a legnagyobb hiba, amit a film elkövetett. Harley Quinn karaktere ebben a filmben hihetetlenül irritáló lett. Amennyire jól muzsikált az Öngyilkos Osztagban itt olyannyira nem működik. Ez pedig nem Margot Robbie-n múlott, hiszen látszik, hogy élvezte újra megformálni Quinn-t, de érződik, hogy mindezt verejtékezve teszi majd egy idő utána megunja és átvált megúszósba. Hogy miért van ez? Mert a legnagyobb vállalását nem sikerül a filmnek teljesítenie és ez a címszereplő emancipálódása. Hiszen a cselekmény végén ugyanott van, ahonnan indult. Nem írtak szegénynek karakterfejlődést, és olykor az infantilizmusa is túl van tolva. Bármelyik másik női főhőst vesszük, ezerszer jobban muzsikálnak, mint Harley és ez igazán szomorú, tekintve, hogy Robbie szorgalmazta a film elkészítését, hogy megmutassa, hogy Harley igenis megállja a helyét Joker nélkül.

A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) tehát egy nagyon durván félrement, de olykor szórakoztató alkotás, amibe talán, ha nem erőltetnek túlpörgetett ideológiákat és inkább foglalkoznak a karakterek megalkotásával, még akár egész jó és emlékezetes darab is lehetett volna, hiszen mindent tud, amit egy képregényfilmnek tudni kell. Így, viszont oda kerül az Öngyilkos osztag mellé a „csalódást keltő, de mégis helyenként szórakoztató filmek” polcára.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés9 Votes51


65
Értékelés
Összességében
A Ragadozó madarak egy színes-szagos, infantilis és kegyetlen képregényadaptáció, amit egyedül Ewan McGregor játéka ment meg a totális érdektelenségbe való fulladástól. Ráadásul még szegény Harley Quinnek sem sikerült emancipálódnia.
Pozitívumok
Parádés zeneválasztások és hangvágás
Profi és ötletes fényképezés
Jól koreografált és könyörtelenül brutális harcok
Ewan McGregor alakítása
Negatívumok
Harley Quinn sajnos irtó gyengén lett megírva és egyáltalán nem emancipálódik
Gyengén megírt, túlpörgetett ideológiákkal tarkított történet
Túltolt infantilizmus
Középszerű rendezés
A végső összecsapás kaotikus és lapos