A „betyárbecsület” egy érdekes koncepció, amely egyfajta kimondatlan összetartást sugall az alvilág tagjai között. A törvényen kívüliek a rendfenntartást fogják fel ellenségükként, és azt, aki közülük való, de mégis összedolgozik a rendőrséggel, alávaló, bitang spicliként bélyegzik meg. A törvény őrei is ódzkodva lépnek szövetségre egy bűnözővel, így a besúgók igazán kellemetlen helyzetben vannak és a két halmaz közé esnek. A Párizs császára ezt a témát járja körbe a modern kriminológia atyjaként titulált Eugène François Vidocq történetén keresztül. Vidocq mestere a szökésnek, és ugyan többször is elkapják, állandóan meglép Franciaország leghírhedtebb börtönéből – és így közismerté vált. A legenda megpihenne, viszont múltja elől nem menekülhet, így úgy dönt, hogy a hatalom kezére játszik és segít a bűnözők levadászásában, kegyelemért cserébe.

A Párizs császára kevésbé összpontosít Vidocq kriminológiai hagyatékára, és inkább egy fiktív, kalandfilmes verzióját meséli el életének egyik szakaszáról. Körbejárja a besúgólét kérdését, és felhívja a figyelmet arra, hogy egy az alvilágban és annak argójában jártas személy milyen értékes lehet mások kézre kerítésében, viszont arra is kitér, hogy ennek milyen veszélyei vannak, és a spiclit hogyan bélyegzik meg. Vincent Cassel kiválóan hozza a komor, szűkszavú, magának való Vidocqot, aki vezekelne bűneiért, ha önmagában nem egy bűnös társadalomban élne. Tekintete és visszafogott, de időnként kirobbanó indulatai átadják azt a gyötrő tehetetlenséget, amit érezhet egy ilyen helyzetben – hogy hiába harcol, megváltása örökké távol marad. Vidocq felhívja a figyelmet a betyárbecsület ellentmondásaira – többen próbálták őt megölni, és neheztelnek rá, amiért segít a rendőröknek -, és ezt Cassel remekül adja át.


A film már kevésbé bánik jól mellékszereplőivel, akiket ugyan jól alakítanak a színészek, indíttatásaik és jellemeik kidolgozatlanok. Zavaros, hogy épp milyen szerepet töltenek be a narratívában, és bár a film szeretné, hogy törődjünk velük, nem szerepelteti őket eléggé, illetve nem oly módon, hogy ezt elérje a nézőnél.  Az általános szimpátián és empátián kívül másra nem lehet építeni, mivel bizonyos figurák jelentősége nincs eléggé kihangsúlyozva, ahogy az érzelmi kötelékek sincsenek nyomatékosítva. Olga Kurylenkokaraktere, a sanyarú sorsú lányból lett bárónő izgalmas lehetőség lett volna, de hasonlóan August DiehlNathanaëljéhez, nincs elég információ ahhoz, hogy kialakuljanak az alkotók részéről elvárt érzelmeink.

Míg a történet és karakterei megvalósításának vonatkozásában a műfaji kliséket és béklyókat nem rázza le a Párizs császára, remekül kelti életre a XVIII. és XIX. századforduló Párizsát. A korhű öltözetek és a jellegzetes épületek mellett az apró részletek is hozzájárulnak az autentikus hatáshoz: lovas katonák, oldalukon kardokkal ügetnek el a macskaköves utakon, a kocsmákban fémbögrékben csapják az asztalra a sört, a piacon üvöltöznek a kelmeárusok, míg az útszéleken a tímárok cserzik a bőrt. Marco Beltrami és Marcus Trumppzenéje pedig nyomatékosítja a látottakat, amitől izgalmasabb lesz Jean-François Richet sajnos kiszámítható fordulatokkal és történésekkel teli kosztümös krimije.

Egy átlagos kalandfilm lett így C.S. Richardson regényének adaptációja, amely túlzottan egy téma mellett sem kötelezi el magát, és Vidocq nevét inkább a népszerűsítés miatt alkalmazza, minthogy körbejárja hatását a modern bűnüldözésre. A szereplő egyfajta tragikus, megváltásra váró antihős, akit Cassel remekül kelt életre, de a film készítői nem adnak teret kibontására és kibontakozására.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés5 Votes72
60
Értékelés
Összességében
A Párizs császára egy sablonokra építő, ámbár izgalmasan korhű kosztümös krimi, amely sajnos nem járja körbe Vidocqhagyatékát és sajátosságait, és helyette egy középszerű, nem túl rossz, de nem is túl jó film született, amely otthoni nézésre ideális inkább egy szabad délutánt.
Pozitívumok
Változatos zene
Vincent Cassel és karaktere
Párizs korhű ábrázolása
Negatívumok
Sok a klisé
Kidolgozatlan karakterek
Stabilan középszerű