Florian Henckel von Donnersmark, A mások élete című film rendezője, új alkotásában is érinti az első nagyjátékfilmjében felvetett problémakört, a művészet szabadságának kérdését általánosan és az elnyomó diktatúrák kontextusában, de ennek a témának az eddigitől eltérő rétegeit előtérbe helyezve folyamatosan képes újat mondani. Ez azonban csak egy azok közül a témák közül, amiket a film nem csak, hogy érint, hanem részletesen körül is jár, és éppen a sok párhuzamos, mind-mind más téren elgondolkodtató történet és történés precíz egybeszövése teszi igazán izgalmassá ezt az alkotást. Hiszen itt sokat kap a Németország vagy tágabban a huszadik század történelme iránt érdeklő néző ugyanúgy, mint az, akit a modern és kortárs művészet eredete és alapvető ellentmondása izgat.


A film egy valós, kevéssé ismert, viszont annál érdekesebb történelmi esemény bemutatásával indít. A náci párt hatalomra kerülése után, 1937-től kezdve Németország több nagyvárosában is megrendezik az Elfajzott Művészet című kiállítást, ahol nemzetiszocialisták által betegesnek és egészségtelennek,valamint ezek propagálóinak tartott modern művészeti mozgalmak alkotásaiból rendeztek elrettentő célzatú kiállítást. A különböző expresszionista, kubista és szürrealista remekművek mellé azokat kritizáló és demagógnak bélyegző feliratokat illesztettek. Ennek ellenére a kiállításra általában sokkal többen voltak kíváncsiak, mint a náci párt égisze alatt ténykedő művészek bemutatóira.

A film főszereplője, a valós személyről (Gerhard Richter képzőművész) mintázott Kurt Barnert ekkor még kisgyermek, de valószínűleg gyermeki őszinteségéből fakadóan és családjának hozzáállásához híven szkeptikusan hallgatja az tárlatvezetést tartó fiatalembert, aki próbálja a lehető legrosszabb színben feltüntetni az általa érdeklődéssel szemlélt képek festőit. Nagynénje, aki elhozta őt a kiállításra, egy festmény előtt megállva halkan megsúgja a kis Kurtnak, hogy neki igazából tetszik az adott kép, és a számunkra természetesnek tűnő meglátás ebben a helyzetben mintha meglepő lenne kisgyermek és kísérője számára is.

És ahogyan A mások életé-ben, itt is központi kérdéssé válik az egyén kiállásának jelentősége egy elnyomó diktatúrában, és az, hogy mennyire hibáztatható döntéséért az, aki erős nyomás és fenyegetések hatására megalkuszik a rendszerrel. Kurt apja hosszú ideig nem lép be a náci pártba, és ez az állásába kerül. Ám végül, mivel el kell tartania a családját, mégiscsak megteszi ezt a lépést, és a háború után már ezért nem kaphatja vissza régi tanári állását. Minden egyes ember számít, de senki sem számít igazán. A diktatúra egyik legnagyobb bűne a folyamatos általánosítás; a jó állampolgár fogalmának túlságosan is pontos meghatározása az egyéniségtudat eltüntetésére tett kísérletbe csap át, és a rendszer bűnbakjai és ellenségei is egyértelmű csoportot kell, hogy alkossanak. Így tehát alapvetően nem számít, hogy a rendszer által ellenségnek minősítettek közül bárki személy szerint bűnös-e, bár ez persze a náci párttagság esetében még ennél is összetettebb kérdés.

A diktatúráknak meg kell fosztaniuk az egyéni véleményformálás jogától a polgáraikat, akiknek bár gondolkozniuk kell (megkapják a választás lehetőségének illúzióját) az élet, a társadalom és az egyén kérdésein, mindig ugyanarra a válaszra kell, hogy jussanak. Ez igaz a művészetre is, bár a műalkotások ezeket a kérdéseket vizsgálják, természetesen a végeredmény, a tapasztalat állandó marad. A nemzetiszocialisták által támogatott művészet a valóságban is kísértetiesen hasonlít a szocialista realizmusra, de emellett a film rámutat a születőben lévő posztmodern képzőművészet hasonlóan egyéniség és egyediségkorlátozó elemeire is. Az akadémia kijárása nélkülnincs lehetőség a művészeti szcénában való elhelyezkedésre, és eredeti ötlet helyett nagy a nyomás a már létező technikák és elgondolások átdolgozására, továbbfejlesztésére.

A film igen egyértelmű okokozatiságot állít fel a traumatizáltság és a sikeres képzőművésszé válás között, akár Kurt-ra, akár van Verten (szintén egy valós emberről mintázta a rendező, Joseph Beuys nagy hatású német képzőművészről)professzorra gondolunk. Tehát a film szerint egy belső trauma feldolgozásának kényszere ad egy művésznek olyan erőt és eredetiséget, ami mások fölé emeli. Vagyis, a traumatizáltságmaga az ihletettség, a művész nem pusztán az alkotás folyamatának élvezete miatt alkot, és nem is azért, hogy pénzt keressen, hanem mert csak így tudja feldolgozni az általa megélt és látott szenvedést és fájdalmat.

A film másik nagy témája az emberi sorsok különös egymásba szövődése. Az ismeretlenekkel szemben elkövetett kegyetlenkedésekre egyből másképp tekint az elkövető, ha kiderül, következmény nélkülinek tűnő bűne bármilyen formában visszahat rá, vagy a hozzá közel állókra. Seeband professzor mehetett volna akár mérnöknek vagy matematikusnak, hiszen nem igazán foglalkoztatja az emberiség megsegítése, és az ő alakján keresztül érthetjük meg, hogyan ölthetett Németországban a nácizmus ekkora méreteket. Értelmes, tanult emberről van szó, aki alapvetően felsőbbrendűnek látja magát és így vérvonalát is egyes embereknél, akiket ezért megvetéssel kezel. Ebből következőleg könnyen azonosul a nemzetiszocialisták hasonlóideológiájával, ezzel teljesen figyelmen kívül hagyva a dologteljes tudományos megalapozatlanságát.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés2 Votes98


85
Értékelés
Mű szerző nélkül
Összességében
A Mű szerző nélkül minden részletében gyönyörű, és a különböző időszakokhoz rendelt eltérő látványvilág a valóságos emlékezés érzetét nyújtja, a háború előtti gyermekkor nehéz, de immáron távoli időszaka mintha az emlékezet tükrében valamelyest megszépülne. A jelen és a jövő pedig, ahogyan a képzőművészet jelene és jövője is, bizonytalan.
Pozitívumok
Rengeteg téren elgondolkodtató történet
Szemet gyönyörködtető látványvilág és operatőri munka
A történet érzelmessége közelebb hozza a történelem nehezen befogadható eseményeit
Negatívumok
A főszereplőt alakító Tom Schilling drámai helyzetekben kissé halovány