Az első évad két éve debütált a Netflixen és osztatlan sikert aratott azok körében, akik bár szeretik a nyomozós műfajt, mégis megunták a rég lerágott sémákat. A sorozat John Douglas és Mark Olskhaker regénye alapján készült, akik a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején kialakították az úgynevezett sorozatgyilkosi profilozást, ami korábban nem létezett. A második évad egy jóval személyesebb hangvételt ütött meg, ugyanis az első évadban a különc Holdan Ford helyett most Bill Tenchen és Dr. Wendy Carr-en volt a hangsúly.




Az analitikus sorozatmesélési mód nagyon erős érdeklődést és elszántságot igényel, így tényleg csak azoknak való ez a műfaj, akiket komolyan foglalkoztat a téma. Ráadásul a bűnesetek aprólékos elemzése és bonyolult feltárása nem a szexi oldalát mutatják meg az FBI-nak, hanem az elméleti oldalát. Nincs vér, gyilkolászás és üldözés, csak hangszalagok lejátszása sötét, alagsori irodákban. A sorozatgyilkosokkal való beszélgetés és az agyukban való térképezés szerintem egy roppant erős téma ahhoz, hogy ez egy szélesebb kört is mélyebben érdekeljen. Nem véletlen, hogy a kultfilmmé vált A bárányok hallgatnak is innen vette az ihletet. A sorozat felépítése és fő váza ebben az évadban is a sorozatgyilkosokkal való mélyinterjúkon alapul, azonban most behoztak három nagyon erős szálat is, így bár az interjús részek száma csökkent, de minőségük annál jobb lett.

Elsőként előtérbe került Bill Tench különleges ügynök, Holdan védőszentje, aki szakmai profizmusával és rengeteg éves tapasztalatával ő a Viselkedéskutatási Osztály popsztárja. Ha külsősök érdeklődnek, hogy mégis mi a fenét csinálnak és miért, ő tudja a legpopulárisabb formában tálalni a munkájukat és a főnök felé is érthetően adja elő lépéseiknek mikéntjét. Az évadban egy komoly családi tragédia hatására megkérdőjeleződik apai és férj mivolta, valamint szembe kerül a választással, hogy a munkát vagy a családot választja, ami nagyon jól ábrázolja, hogy mennyire lehetetlen helyzetbe hozhat egy olyan embert, aki lelkileg ennyire belevonódik a szakmájába. A másik szálon, ami talán egy kicsit mellékesebb, az Wendy Carr és szerelmi élete. A legjobb húzás ezekben a magánéleti helyzetekben, hogy mindkét fél szituációjára történik reflektálás és párhuzamba állítás a gyilkosokkal való interjúk közben, így már nem csak Holdan, hanem a másik két főszereplő élete is óhatatlanul összefonódik a munkával.

Az egész évadon egyébként egy nagy esemény húzódik keresztül, az atlantani gyerekgyilkosságok esete, amiben az FBI különleges osztaga segít eddigi elemzéseikkel, mintáikkal és a tudományosan vizsgált, pszichológiai háttérrel alátámasztott elméletükkel a valóságot előre megkreálni. Azaz próbálják kicsit feltuningolni a quanticó-i iroda speciális osztályának presztízsét, ugyanis nem nagyon hisznek ennek az új típusú módszernek a hatékonyságában. Óriási pozitívum, hogy a nyomozást és a különböző részfeladatok elvégzését nagyon realisztikusan tudják ábrázolni abból a szempontból, hogy a politika és a különböző érdekek mennyire képesek hátráltatni a különleges ügynökök munkáját és ennek milyen visszafordíthatatlan következményei lehetnek…szám szerint 10 helyett 29 áldozat.

A Mindhunter kicsit olyan, mint a Hannibal, azonban a szuper slow-mo nélkül, leginkább David Fincher szemszögén keresztül, hiszen pár részt ő vezényelt le. A rendezőre jellemző statikus kameraívek és barnás – szürkés színvilág a szokottnál is melankolikusabbá teszik a hangulatot. Holdan egyre jobban válik azzá, amit épp vizsgál, hiszen mesteri precizitása és a normálison sokkal túlmutatóbb zsenije egy pszichopatát sejtet megszületni. A legkiemelkedőbb jelenet egyébként az évadban az kétségkívül a Manson interjú. Nagyon jó időzítés, hiszen Tarantino új filmje, a Volt egyszer egy Hollywood is eköré épül – egy totál alternatív módon -, de ötletes volt ugyanerre a szerepre (azaz Charles Mansonéra) beválasztani ugyanazt a színészt, azaz Damon Herriman-t, aki habár a filmben egyáltalán nem, de itt, egy tíz perces interjú során tökéletesen kiteljesedhetett. Nagyon profi a színészválasztás – egyébként nem most először – ugyanis az egész mansoni filozófiát és jelenséget iszonyat hitelesen, egy eszme köré szerveződő beszélgetésben úgy voltak képesek átadni, hogy közben Tenchkapott visszacsatolást saját élethelyzetére is, Holdan-en pedig kitört az az akaratlan rajongói ösztön, ami tehetetlen gyermekké minősítette őt vissza az interjú során, holott ő szokott a kérdéseivel sziporkázni. A zárójelenet nagyon izgalmas, reményt ad a minőségi folytatásra. Ha ilyen érdekesen és kreatívan alakítják évadonkénta hangsúlyok elhelyezését, még egy ilyen lassú folyású sorozatból is lehetséges egy váltakozó tempójú, a kliséket messze elkerülő, fikciós doku megalkotása.

Neked mennyire tetszett az évad?
Olvasói értékelés4 Votes64


85
Értékelés
Mindhunters - 2. évad
Összességében
Nagyon érdekes, inkább elméleti síkon mozgó nyomozós sorozat, ahol úgy beszélgetnek gyilkosságokról és halottakról, hogy egy csepp vért nem látunk, és ezáltal, hogy a képzeletünkre bízza a valóság megkonstruálását, még nyomasztóbbá válik.
Pozitívumok
Hibátlan szerkezeti felépítés
Az interjúk és a gyilkosok megszemélyesítői tökéletesen vannak kivitelezve
A szereplők karakterisztikuma nagyon érdekes
Negatívumok
Olykor megemlítenek egy gyilkost az elemzés során, de az említés nem fut ki sehova
Az átlag magyar néző nem biztos, hogy tisztában lesz az összes említett gyilkossal, így számukra több kutatómunka igényeltetik, ha valóban érdekli a téma