A haditudósítás, mint újságírói műfaj, önmagában izgalmas téma. Egyrészt a tudósítók gyakran saját életüket kockáztatva utaznak olyan területekre, ahol mindennapos a folyamatos pusztítás, szenvedés, és halál. Másrészt csupán jelenlétükkel is hathatnak a történésekre, bár többnyire törekszenek objektív, csakis a tényeket feltáró tudósításra. Utóbbi pedig felvethet bennük egy kérdést: ha írásaikkal, jelentéseikkel lehetőségük van az eseményeken változtatni, akkor morálisan és etikai szempontból helyénvaló volna? (Legyen szó pozitív, akár negatív ábrázolásmódjáról az adott félnek.) Ryszard Kapuściński lengyel újságíró pontosan ilyen dilemma előtt állhatott sokszor, és ez vezethetett sajátos, a riportokat a mágikus realizmussal vegyítő stílusához, amelyet most egy animációs-dokumentumfilm hibrid adaptációként jelenít meg a Még egy nap élet.

A történet az angolai polgárháborút mutatja be, amely az ország függetlenségének kikiáltása előtt robbant ki. A portugál gyarmatosítók, illetve utódaik fokozatosan hagyták el a régiót, míg a hidegháború részeként kívülről támogatta Angola két táborát az Egyesült Amerikai Államok és Dél-Afrika, valamint a Szovjetunió és Kuba. Ryszard, vagy ahogy ott ismerték, Ricardo, a konfliktus magja felé tartva akarta megtudni, hogy mi is zajlik valójában. A film, ahogy a könyv is, ismerteti a helyi történelmet, kitér a főváros, Luanda összeomlására, megvizsgálja a szembenálló feleket és pár kiemelkedő személyét, és általánosságban, szürreális elemekkel is tűzdelve demonstrálja a háború borzalmait.

A Még egy nap élet fantasztikus animációja kiválóan mutatja be a zord eseményeket, és remekül vegyíti a valóságot a különös, furcsa jelenségekkel, amelyek Ricardo lelki világát tükrözik. A főhős az igazság nyomában van, és a háború szívébe hatolva szeretné ismertetni, hogy mi is folyik valójában, viszont őrlődik, hogy mennyire befolyásolja az eseményeket. Az alkotás sajátos grafikája és élénk színvilága hozzájárul a magával ragadó élményhez, és a képkockák szinte már vibrálnak. Ricardo útja során különféle karakterekkel ismerkedik meg, akik valódi személyek. Ők dokumentumfilmszerű bevágásokban beszélnek emlékeikről és élményeikről, ami hitelesebbé és érdekesebbé teszi az egész alkotást. Raúl de la Fuente és Damian Nenow rendezőpáros remekül váltogat a két stílus között, és ez a dinamika adja sajátos stílusát a filmnek, anélkül, hogy egy rosszul sikerült egyveleggé degradálódna.

A háború, mint életeket és lelkeket roncsoló jelenség kerül górcső alá, a tematika állandó társa pedig a már említett újságírói etika. Ricardo borzasztó dolgokat, szörnyű jeleneteket és vérfagyasztó eseményeket lát, feladata viszont annyi, hogy erről hírt adjon a világnak. Az érzelmek és külső tényezők rohamszerűen rontanak rá, amit a pörgős, zakatoló animációs szegmensek hasonló módon zúdítanak a nézőre. Egymást követik az izgalmas és veszélyes események, a kettő között pedig lágyabban, finomabban adagolja a valós emberek visszaemlékezéseit a film. Az eredmény így egy feszességében állandóan módosuló egész, amely helyet ad a kézzel fogható, kimondott érzelmeknek, viszont mélyre ás, és vizuálisan eleveníti meg azokat, amelyekre egyszerűen nem találunk szavakat.




A folyamatos harci készenlét, a halálközeli létezés, a szüntelen fegyverropogás és durrogás, valamint a fokozatosan kialakuló káosz pedig előrevetít egy nemzeti függetlenséget, amely körüli háború csupán hatalmi játszma a világ sakktábláján. Angola még évekig háborúzott tovább, Ricardo jelenléte azonban kihatott az események sorozatára. Ennek súlyát, valamint következményeit és következtetéseit, legyenek akár pozitívak, akár negatívak, kiválóan jeleníti meg a film, anélkül, hogy a nézőre ráerőltetne bármit.

Akikkel Ricardo megismerkedik az út során, azok főként idealisták, és hisznek abban, amiért harcolnak, és azokban, akikért, hősünket pedig talán ez az eltökéltség fogja meg igazán, amellett, hogy elviselhetetlen számára a háború. A valódi Kapuściński egyébként egész életében kutatta a konfliktusokat, és úgy érezte, hogy azon elnyomottak hangja kell, hogy legyen, akik maguktól nem tudnak felszólalni. Más újságírókkal is találkozik karakterünk, akik szintén álláspontjukat hangoztatják a helyzetről. Az ő jelenlétük azért is fontos, mert életben maradtak, így megismerkedhetünk velük a jelenben is. A mellékszereplők szinkron alakításai egyébként jelentősen eltérnek egymástól minőségükben, ami kissé zavaró volt.

A Még egy nap élet elég kockázatos feladatot vállalt, de kiválóan teljesítette. Egy fenomenális, elgondolkodtató élmény lett belőle, amely stílusában is annyira remekel, mint kivitelezésében. Egyszerre tanít, szórakoztat és gondolkodásra késztet, mindezt úgy, hogy felhívja a figyelmet a XX. század egyik kiemelkedő tudósítójára, miközben bemutat egy országot, amelyről keveset hallunk, és keveset tudunk. Izgalmas, feszes, de mégis lelke és tanulsága van – egy film, amely igazán egyedi és jellegzetes, és amely egy videoesszéként is megállja a helyét a háború borzalmairól és a tudósítás morális és etikai kérdéseiről.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés2 Votes50
100
Értékelés
Még egy nap élet
Összességében
A Még egy nap élet Angola kevésbé ismert helyzetét tárja elénk egy jellegzetes, animációs és dokumentumfilmeket vegyítő stílussal, feldolgozva Ryszard Kapuściński lengyel újságíró egyik művét, mindezt fantasztikus dinamikával és kreatív kivitelezéssel, anélkül, hogy összeroskadna az alatt a teher alatt, amelyet magára vállalt. A háború borzalmait és az újságírás morális-etikai kérdéseit tárja elénk, ötvözve a valóságot a mágikus realizmussal, egyfajta videoesszéként.
Pozitívumok
Egy kevésbé ismert téma bemutatása
Sajátos ötvözése a dokumentum filmeknek és az animációnak
Emberközeli történet fontos kérdésekkel