„Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok.” – Ezekiel 25:17

25 évvel ezelőtt hangzott el először az azóta ikonikussá vált idézet Samuel L. Jackson szájából. És amikor valaki meghallja ezt a szöveget, egészen biztos, hogy nem a Biblia fog neki elsőször beugrani emlék foszlányként, hanem Tarantino kult-klasszikus mesterműve a Ponyvaregény. Szerintem aligha kell bárkinek is bemutatnom ezt a filmet. A 90-es évek egyik meghatározó darabja és Tarantino karrierjének beindítója volt, aki ezért Cannes-ban az Arany Pálmát, később pedig a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-díját is megkapta. Ha pedig ez még nem lenne elég, a film jelen pillanatban is ott van az IMDb TOP 10 legjobb alkotása között, ahonnan eddig egyszer sem esett ki a bemutatója óta.




Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy minek köszönheti a film, még a mai napig ezt a nagy imádatot. Persze ne legyünk álszentek, hiszen vannak, akik nem szeretik Tarantino erőszakos és vulgáris stílusát. Akkor mégis, hogyan lehet az, hogy még ettől függetlenül is többen szeretik a Ponyvaregényt, mint amennyien nem? Amiben Tarantino a legjobb és amivel beleírta magát a filmtörténelem nagyjai közé, az egyértelműen a forgatókönyv. És itt most ne magára a történet mélységére és részletességére gondoljunk (bár a film felépítése megér egy dicséretet), hanem a dialógusokra. Tarantino-nál jobb párbeszédeket, ugyanis szerény véleményem szerint, senki nem tud írni, maximum Martin McDonaugh (Erőszakik, Három óriásplakát Ebbing határában). Tarantino dialógusait az teszi zseniálissá, hogy egyszerre szórakoztatóak, feszültek és reálisak. Olyan érzést kelt bennünk, mintha Tarantino minket nézőket is beinvitálna a beszélgetés közepébe. Mi pedig ezáltal úgy érezzük, hogy részesei vagyunk a társalgásoknak, át tudjuk érezni a szereplők helyzetét, még, ha jelen esetben gengszterekről is van szó.

Már az első filmjét, a Kutyaszorítóban-t is a párbeszédek tették mesterművé, de a Ponyvaregény-nél valahogy sikerült még a tökéletest is tökéletesítenie. Ez, annak köszönhető, hogy itt nagyobb volt a költségvetés és Tarantino-nak több tere volt, arra hogy kiteljesedhessen. Ugyanolyan profi szinten használja az úgynevezett „trash talk”-ot (amikor a szereplők csak úgy beszélnek egy random, oda nem illő témáról), mint az első filmjében, de a hosszabb játékidő, több lehetőséget adott neki. Személyes kedvencem például Vicent és Jules beszélgetése arról, hogy van-e különbség egy lábmasszás és az orális szex között, miközben éppen a dolgukat végzik. De, ugyanúgy nagy kedvencem, mikor Vincent és Mia társalognak az étteremben. Ezek miatt a filmnek nincs is nagyon egy átfogó története. Egyszerűen csak 3 rövid fejezetre (Vincent Vega és Marselus Wallace felesége, Az aranyóra, A Bonnie ügy) oszlik fel, amiket mindössze egyes karakterek és helyszínek kötnek össze egymással. Olyan, mintha valóban egy „ponyvaregényt” olvasnánk a 90-es évekből (amire amúgy a film eleji idézet is utal). Sőt, az alkotás szerkezete is megkutyulja a dolgokat azzal, hogy a fejezetek nem időrendi sorrendben következnek egymás után. Ez ma már nem tűnik újdonságnak egy Memento és egy Tökéletes trükk után, de akkor nagyon is újszerű volt és tény, hogy ez is hozzá ad, mind a mai napig a film egyedi stílusához. Bár főtörténet szál úgymond nincsen, de ezzel azért nincs probléma, mert a karakterek interakciói és a film stílusa elviszi a hátán az egészet.

Tarntino karakterei soha sem voltak jó fiúk vagy jó lányok. Mindannyian vagy gengszterek, vagy gyilkosok vagy csalók. Még ha az adott szereplő a társadalomban betöltött szerepét tekintve jónak is tűnik, akkor is megvannak a maga sötét pillanatai. Mégis Tarantinonak nagyrészt sikerült, valahogy ezeket a szereplőket megkedveltetnie a nézőkkel. A Ponyvaregény esetében is ez a helyzet. Vincent és Jules egyértelműen bérgyilkosok, és embert ölni az alapja minden erkölcsi züllöttségnek, de mégis a maga bizarr módján szerethetőek tudnak maradni. Nem is tudom, talán azért, mert nem profi, kimért, egyetlen-egyszer sem hibázó bérgyilkosokról van szó (ala John Wick), hanem hétköznapi emberekről, akik hibáznak, akik ha nem dolgoznak, akkor elmennek szórakozni. Tarantino nem úgy ábrázolja a karaktereit, mint kegyetlen gengszterek, hanem mint jó fej emberek, akik jelen pillanatban a törvény ellentétes oldalán állnak. És talán ezért is tudunk velük szimpatizálni, mert nagyon emberszerűek a maguk hibáival együtt.

A Ponyvaregény engem is “bűnössé” tett, mert azért szurkoltam, hogy Vincent-ék ne bukjanak le Marvin fejbe lövése miatt. És, ha már szóba került a film stílusa, felmerülhet a kérdés, hogy milyen műfajba is lehetne besorolni a Ponyvaregényt. Leginkább a krimihez áll közel, de én mégis inkább egy stílusfilmnek mondanám, amiben megtalálhatóak krimis, humoros és szkeccsfilmes elemek is. Ezek pedig nem csak, hogy nem oltják ki egymást, hanem pont, hogy hozzá adnak az összképhez. Ez is bizonyítja Tarantino zsenialitását, hogy képes volt ezeket a stílus elemeket egy nagy egésszé megformálni. Ugyanis a Ponyvaregény az úgynevezett „stílus filmek”, minta példája. Idézhető szövegek, emlékezetes pillanatok és felejthetetlen hangulat. Mind ehhez pedig hozzá társul a filmtörténelem egyik legjobb filmzene albuma is, amit, ha meghall az ember, már elő is veszi a legdrágább öltönyét, befal egy Big Kahuna Burgert, vagy rendel a legközelebbi McDonalds-ba egy sajtos negyedfontos (kivéve, ott ahol, nem fontban mérnek).

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés3 Votes100


100
Értékelés
Ponyvaregény
Összességében
Tarantino műfajt teremtett a 90-es években, amit sokan próbáltak meg utánozni, több-kevesebb sikerrel. Egy biztos a Ponyvaregény nem véletlenül van ott a világ legjobban szeretett filmjei között. Nem egy szépirodalmi mű és eléggé közönséges a nyelvezete, de ha jobban belegondolunk az életünk is közelebb áll a ponyvairodalomhoz, mint a Shakespear-i drámákhoz. Néha a ponyva is ér annyit, mint a szépirodalom, főleg ha „Hollywood fenegyereke” dolgozza fel.
Pozitívumok
Zseniális és idézhető párbeszédek
Nagyon szerethető karakterek
Remek stíluskavalkád