A Curtiz film kettős, és mégis egyetlen szálon függ: a Casablancán. Adott egy világhírű film és annak Oscar-díjas rendezője, a magyar származású Michael Curtiz, vagyis Kertész Mihály, és mi abban a pillanatban kapcsolódunk a történethez, amikor ez a film még éppen csak készül, a forgatókönyv félkész, de a forgatás már gőzerővel folyik. Gyorsan megértjük, mi a helyzet mindkét filmmel. A Casablanca még csak készül. Senki, a rendező sem tudja, hogy ebből a végén Oscar lesz. A másik film, amit mi nézünk a filmről, pedig úgy olvad bele az eredeti helyszínbe, szereplőkbe, kameraállásokba, mintha egyszerre két film kattogna a hátunk mögött, és mi előre bámulva mindkettőt egy vásznon látnánk. Ez a film előnye és egyben hátránya is. Mert a film jó. Megismerjük a nagy Casablanca előtörténetét, azt a politikai helyzetet, mely miatt nem csak a rendező, de a nagypolitikai erők is hatást gyakoroltak a forgatásra, a történet menetére, a szereplők sorsára. Eközben megismerjük Curtizt, aki egy arrogáns antihős, de mégsem az, a lányához és rokonaihoz fűzött viszonyát, a múltját felejteni akaró, de eközben ahhoz mélységesen ragaszkodó kivándorolt filmrendező belső vívódását. Mindezt fekete-fehér noirban.



A film természetszerűleg felsorakoztatja a Casablanca szereplőit, és különös módon (még mindig két film fut egy vásznon) megfeleltetést talál az Oscar-díjas alkotás és az azt készítő szereplők között. Rick (egyébként Bogart, kinek arcát nem pillantjuk meg soha) néha Curtiz, Kitty (Curtiz lánya, akit a szintén arcát rejtő Bergman játszott el a Casablancában) kicsit Ilsa. A párhuzam hol eltűnik, hol előbukkan, ahogy Curtiz sem tudja eldönteni, hogy mi legyen a nagy film vége. Mindez benne van a filmben, és még sokkal több. Számtalan filmes utalás a film noir minden képi kellékével. Ezt a filmet lehet élvezni, de el is lehet tőle rettenni. Mert aki nem szereti a régi filmeket, annak ez a film nem fog tetszeni. Aki nem ismeri a Casablancát és nem tudja, ki az a Curtiz, annak nem való. Aki nem ismeri a film noirt, az idegenkedve nézi majd végig. Mert a dialógok sokszor színpadiasak, a szereplők patetikus szavakkal, patetikus hanglejtéssel, patetikus beállításban mondják el sokszor patetikus gondolataikat. Az érzelmek óriásiak, mindenki egy-egy hegy, és onnan kiabál át a többi hegynek. Ez egy régi film egy régi filmről és annak régen meghalt alkotóiról, és ezért nem mindenki szereti majd.

Ki kell térni az operatőri munkára, amely remek. Számtalan ikonikus beállításra lel benne az ember, amit (szintén szigorúan a noir műfaj kedvelőjeként) szívesen látna kinyomtatott képként saját szobája falán. A film magyar, de közben mégsem teljesen az. Angolul beszélnek benne, és néha magyarul káromkodnak. Ez így helyes. Curtiz ekkor már amerikai, és a szereplők is azok. Mindazonáltal az embernek olyan érzete van a film alatt, mintha a szereplők közül senki sem lenne amerikai. Túl szépen beszélnek, színpadra teremetten. De hát a régi filmekben ez még szokás volt, ott minden szót ki kellett mondani. Akit ez zavar, azt nagyon zavarni fogja végig, aki elfogadja, az majd belefeledkezik a történetbe. A színészek jól játszanak, noirosan jól, úgy ahogy majd nyolcvan évvel ezelőtt kellett játszani egy jó filmet. És ez jó. Vagy nem, attól függően, hogy a néző milyen filmélményekkel a tarsolyában ült be a moziba.

Ha elég mély az a tarsoly, akkor élvezni fogja. Megtud valamit a régmúltról, bejut a filmtörténelem egyik nagy alkotásának díszletei közé. Megérti azt is, hogy a Casablanca nem csak azért lett híres, mert jó film, hanem azért is, mert szerencséjére jókor volt jó helyen (máskor, máshol talán úgy tűnt volna el, mint a Titanic a tenger alatt). És végül megismeri Curtizt, a tépelődéseit, a jellemét, azt az embert, akinek a Casablancát köszönhetjük. Az a néző, aki tömött tarsollyal ül be a moziba, sok mindent megtud, és közben készakarva élvezi majd a színpadiasságot, a patetikusságot, a beállítottságot, a régi idők moziját. De akinek ez a tarsoly nem túl mély, vagy egyszerűen csak túl modern, sok cipzáros, nem kötős, tépőzáras, nem gombos, annál ez a film nem fog labdába rúgni, és ez még a jobbik eset.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés0 Votes0


65
Értékelés
CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
Összességében
A film jó, mert képileg gyönyörűen komponált alkotás, mely stílusában, hanghordozásában, képeiben, utalásaiban, történetfűzésében, atmoszférájában felvillantja egy nagy film, egy nagy rendező és egy nagy kor titkait, és ez egyben a hátrányát is jelentheti azok számára, akiket nem érdekel, vagy akiket már nem érint meg a nyolcvan évvel ezelőtt dübörgő idők mozija. 
Pozitívumok
Gyönyörű fényképezés
Igazi noir
Rengeteg kulisszatitkot tudhatunk meg
Negatívumok
Csak azoknak szól, akik értik, ismerik és szeretik a film noir-t, a Casablancát és Kertész Mihály-t