Casanova életéről sok filmet csináltak már, sőt, néhányat ezek közül még én is láttam (a Lugosi Béla pre-vérszivacs napjaiból származó 1918-as alkotást sajnos pont nem, pedig azt hiszem, az volt a legelső). Ezek a filmek a közismert amoróz kalandor életét igen változatos nézőpontokból próbálták megközelíteni, de a nyilvánvalón kívül („hát ez a Casanova, ez aztán a legyet röptében háromféle pozícióban egyszerre”) mindegyik kiemelte azt is, hogy emberünk a maga módján nagy gondolkodó és igazi lángoló szellem volt, nőfaló és a nők rabja egyszerre. Viszont csak egyetlen film született azzal az üzenettel, hogy Casanova hülye volt, mint egy láda retek: az pedig nem más, mint a Casanova – Az utolsó szerelem.



Mint oly sok másik casanovás film, ez is abból az alaphelyzetből indul ki, hogy a megvénült, megkeseredett főhős (Vincent Lindon) épp az emlékiratait írogatja, miközben könyvtárosi pozíciót tölt be egy Csehországi nemesnél, ahol is főnöke ifjú, és minden létező képi és zenei eszközzel „harmatosként” jellemzett leánya unszolására belefog elmesélni élete egyetlen szerelmének történetét. Casanovának, mint azt az önéletrajzából megtudhatjuk, volt egy-két “egyetlen szerelme” az élete során, akiket intelligenciájuk és kedvességük miatt ez az egyszerre irigyelt és szerencsétlen sorsú csodabogár élete végéig nagyra becsült. A sztori szerint Casanova épp Londonban múlatja az időt, újra és újra rácsodálkozva az angolok fura dolgaira (a nagyszabású nyitójelenetben valaki épp egy hatalmasat székel a közpark közepén – nem a kedvelt ülőbútor rendeltetésszerű használatára gondolok – amit a főhős a mozi közönségével együtt ámuldozva megcsodál).

A nők pedig válogatás nélkül omlanak a karjaiba, egyesével, kettesével, mikor hogy (nem, csettintenie sem kell), a férfiak mind őt irigylik. Brian May legszebb napjait idéző bongyor parókák, csipkés cuccok, osztriga reggelire délután kettőkor, minden, ami kell. Ebben a miliőben találkozik hősünk egy fiatal lánnyal, akivel kapcsolatban mindenki figyelmezteti, hogy egy szeszélyes ribanc (Stacy Martin úgy is néz végig, nagy, szuggesztív “szeszélyesribancos” szemekkel meg “szeszélyesribanc” arccal, épp csak a hátára nincs ragasztva egy tábla, hogy „Figyelem, itt látható egy igazi pedigrés szeszélyes ribanc, belépődíj 100 forint, katonáknak fél áron”). Hogy is ne keltené fel a sok unalmas “nemszeszélyes” nőtől már tisztára megcsömörlött Casanova érdeklődését a dolog. Olyannyira, hogy mindenféle játékba belemegy vele, a beígért szex reményében hajlandó két hétig eljátszani a gáláns udvarlót, csónakázni meg limonádézni viszi a legyező mögül pillogó nőt, hogy aztán természetesen jól pofára essen. Ennyit a film történetéről, mert más nemigen történik benne…

Most kéne kifejteni a mélyebb rétegeket. Ha lennének. De nincsenek. A film négy dolgot lenget be, mint érdeklődésünkre potenciálisan számot tartó témákat (mert így a huszonegyedik században valahogy ösztönösen többet vár az ember annál, hogy „hát vót ez a Casanova a farkával…”, vagy „ha magadhoz akarsz láncolni egy férfit, add elő a királylányt”) A négyből kettőt – az idősek és a fiatalok erkölcseinek összehasonlítása, majd rádöbbenés a különbségek hiányára, illetve az intelligens világfi megbotránkozása a céltalan-agyatlan hedonizmuson –  viszonylag hamar elenged. Egy darabig unottan rágcsálja a harmadikat – mi keltheti fel egy életunt férfi érdeklődését egy nő iránt – és undorodva, emésztetlenül köpi ki a negyediket – miért lesz valakiből egy agyatlan, játszmázó, idegbeteg prostituált. (A bántalmazó anya nem ér pontot, teljesen irracionális és hiteltelen karakter.)

A nézőnek nem marad semmi, amiben megkapaszkodhatna, hacsak nem a 18. századi bútorok avatott szakértője, mert akkor nyilván ott fog helyben elcsöppenni az élvezettől a moziszék plüssén, hogy „isteneeeem, és minden ajtógomb totál eredetiiiiii”. Nincsenek motivációk. Nincs történet. Nincs jellemfejlődés – mitől lenne, jellemek sincsenek. Még csak valami jóféle olcsó pornográfia sincs a végtelen hosszúnak tűnő másfél óra kitöltésére. Olyan az egész, mintha a metrón kénytelen-kelletlen végig kéne hallgatnom, ahogy valaki a telefonjába üvöltözik a sérelemről, ami az egyik férfi családtagját érte valami némber részéről, de mivel egyik felet sem ismerem, és a történet is totál elcsépelt, az egész dolog inkább idegesít, mintsem, hogy felkeltené az érdeklődésemet.

A színészekre végül is nem haragszom. Azt hiszem nemzetközi összehasonlításban én leszek az egyetlen, aki nem mondja azt, hogy Vincent Lindon-t reménytelenül félre szereposztották. Szerintem nagyon sármos volt az öregúr az idősödő Casanova szerepében, arról igazán nem tehetett, hogy a szerep maga egy viccből felfújt, de már félig leeresztett koton volt, semmi több (hogy stílszerű legyek). Mivel Stacy Martin karaktere olyan, mint amilyeneket a Naplemente a rózsabimbók mögött jellegű könyvsorozatok legrosszabb pillanataiban szoktak felvázolni, őt sem lehet hibáztatni semmiért.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés0 Votes0


20
Értékelés
Casanova - Az utolsó szerelem
Összességében
Az előadás legmegragadóbb pillanata az volt, amikor az előttem ülő, tisztességben megőszült kritikus bácsi a 67. percben elásította magát, de úgy, hogy a Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánja a fasorban nem volt akár a mozdulat látványosságát, akár a hangerőt tekintve. Ennyi talán elég is lett volna kritikának, csak nagyon nehéz lett volna nyomtatásban visszaadni.
Pozitívumok
Korhű díszletek
Negatívumok
Kidolgozatlan karakterek
Kidolgozatlan történet
Unalmas tálalás
Nagyjából semmiről se szól igazán