Mindig utánanézek a filmeknek, mielőtt beülök rájuk a moziba. Mindig. Most valamiért ez kimaradt, így teljesen felkészületlenül érkeztem a Cirko-Gejzír termébe. Azt azért már megtanultam, hogy ha művészfilmet néz meg az ember, akkor fel kell készülnie arra, hogy a mondanivaló nem lesz a szájába rágva, a sorok között kell olvasni, az agynak és a szívnek igenis meg kell dolgoznia azért, hogy felfogja, mit is akart valójában a költő. Koreeda Hirokazu Arany Pálma díjas filmjével sem volt ez másképp.

Kezdetnek szemtanúi leszünk, ahogy apa és fia összeszokott mozdulatokkal beszerzik a napi betevőt a boltból – lopással. Ballagnak hazafelé, és belebotlanak egy ötéves forma kislányba, aki a februári hideghez képest lenge öltözetben ücsörög egy teraszon. Mondhatni hazacsalogatják, elviszik az otthonukba, ahol megismerhetjük a család többi tagját: a nagyit, az anyát és a kamasz lányt. Az immár hattagú család mindennapjait követhetjük végig, akik a nyomort és nélkülözést alkalmi munkákkal és sovány nyugdíjjal, és persze a bolti beszerző körutak segítségével vészelik át. Azt egyből észre lehet venni, hogy ezek az emberek a nélkülözés ellenére – vagy éppen azért – ragaszkodnak egymáshoz, mondhatni, szeretik egymást, de valami mégse stimmel. A hiányos, belsős ismereteket nélkülöző párbeszédek során kiderül róluk egy s más, a valódi drámájuk pedig a film végére fog teljesen kibomlani.



Mi is a család? Mi határozza meg egy családban a szerepeket? Ki az, aki szófogadással tartozik, és kinek? Mitől lesz valaki anya, apa vagy testvér? Mennyire fontos a vérségi kapocs, ha hosszú távon a tettek beszédesebbek? Hirokazu ravaszul megkedvelteti velünk a karaktereket, hogy aztán, amikor a józan ész és a modern élet intézményei beleavatkoznak az eseményekbe, tutira ne tudjunk azonnal választ adni a fenti kérdésekre. Olyan, mintha a film leforrázna minket: a kétharmadáig elhisszük, hogy amit látunk, az a végső helyzet, onnan nincs út se fel, se le, ez van, ezt kell szeretni. Aztán jönnek a gyermekvédelemtől meg a rendőrségtől, és kényelmetlenül visszakoppanunk a székünkbe, előbújik belőlünk a fejlett világ felfogása, és sorra megkérdőjelezünk mindent, amit addig láttunk. Mindehhez pedig olyan látványvilág társul, hogy szinte megkönnyebbülés kijönni a moziból, és hálás szívvel gondolunk az otthoni körülményeinkre, melyek – remélhetőleg – sokkal rendezettebbek, mint amivel eddig szembesültünk.

Hirokazu rendívül intim közelségbe hozza az elszegényedett réteg szubkultúráját, biztos kezekkel nyúl az azon belül mikroközösséget alkotó emberek érzelmi és érdekhálózatához. Egészen mély perspektívát használ, döbbenettel jövünk rá, hogy napjainkban, Japán kellős közepén, egy kopott külvárosban játszódik a történet, mely nélkülözi a metropoliszok csillogását és neonfényeit, a modern technika szinte nem is kap helyet. Csak annyi biztos, hogy a szereplők borzasztóan le vannak csúszva, és ez nekik teljesen természetes. A történet kulcsfigurája Yuri, a hazavitt kislány lesz, a megérkezése felforgatja az otthoni kapcsolatokat – és a rendező pontosan ezt szerette volna ábrázolni. A család tagjainak életéről sötét titkok derülnek ki, lehet velük szimpatizálni, vitatkozni, megbotránkozni rajtuk, de az biztos, hogy egyikük sorsa sem fog minket hidegen hagyni. Mit tennénk a szereplők helyében? Miért tették, amit tettek? És miért nem azt, amit mi a józan eszünkre támaszkodva tettünk volna? Az eset akár megtörtént is lehetne (lehet, hogy meg is történt), éppen ezért érdemes egy kicsit gondolkodni rajta, beszélgetni róla, miután hazamentünk.


Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés24 Votes45
70
Értékelés
Bolti tolvajok
Összességében
Bolti tolvajok egy családi dráma, mely egy mélyszegénységben élő japán család belső kapcsolatait boncolgatja, gondolkodásra és kritikus értékelésre sarkallva minket. Nem egy könnyű film, de a karakterek szerethetők, a téma aktuális, így egy próbát mindenképp megér.
Pozitívumok
Kedvelhető karakterek
Fontos témákat érint
Negatívumok
A játékidő a kelletténél hosszabbra nyúlt
Sok jelenet feleslegesen hosszúra lett véve