Egyvalamit gyorsan szögezzünk le: ez a remake jól sikerült. Ha valaki a gyerekként megismert és megszeretett királydrámát új verzióban, kitömve, kitekerve szeretné újra látni, azt el kell keserítenem. Jon Favreau a végletekig tagadta, hogy a rendezésében újraéledő Az oroszlánkirály egy képkockáról képkockára másolt alkotás lesz, de ez gyakorlatilag 80 %-ban mégis sikerült. A Disney ezen klasszikusa világszerte közönségkedvenc, elkészülte óta töretlen népszerűségnek örvend kicsik és nagyok között, így bárki gyúrja is át, nagy rizikót vállal. És itt nem árt tisztába tenni, hogy mi a különbség remake és reboot között. Az előbbi esetében az alkotóbrigád egy régi kedvencet kap elő a sifonból, kicsit megplasztikázza, korának megfelelő technológiával újra legyártja, és élvezi (vagy nem), hogy ugyanazt a lovat más nyereggel megint megülte. Lényegi elemet nem változtat, nem kerülnek bele új szereplők, új cselekményszálak, szóval nem kezdi el más zabbal etetni a versenylovat (legjobb példa erre az 1925-ös Ben Hur 1959-es remake-je).



A reboot viszont könyörtelenül hozzányúl az eredetihez, a(z új) rendező megcsavarja a sztorit, sok esetben új alapokra húzza fel, esélyt adva az adott történetnek, és az esetleges folytatásoknak, mondhatjuk, hogy az újrázásnak pont ez a célja (mint például a Chris Rock által belengetett Fűrész-széria esetében). Az oroszlánkirály viszont remake, és nem árt, ha ezt a tényt végig szem előtt is tartjuk. Vannak persze gyermekbetegségei, és biztos vagyok benne, hogy ugyanannyian fogják kikezdeni, mint amennyien meg lesznek vele elégedve, de eleget teszek kritikusi feladataimnak és megvizsgálom, mit is látunk a vásznon 118 perc alatt.

A történet szinopszisa tehát megegyezik az eredetivel, Simba sorsának leszünk szemtanúi, melyet egy öröklési dráma árnyékol be, viszontlátjuk az összes szereplőt, együtt szurkolhatunk kedvenc oroszlánkölykünknek, hogy elfoglalja az őt megillető helyet. Az eredetihez képest fél órával hosszabb játékidőtől nem kell megijedni, a plusz percek okosan el vannak dugva a különböző jelenetek között. A legfontosabb különbség, ami miatt az előzetesek alapján éljenző vastapsot kapott a produkció, az a köntösben van: az alkotói gárda élethű digitális képalkotói eljárásával úgy nézhetjük vissza az 1994-es klasszikust, mintha egy természetfilmet látnánk. A probléma pedig néha pont ezzel van: szuperrealista képi világába nem fértek bele érzelmi megnyilvánulások, csak nyomokban csíphetünk el némi érzelem kimutatást, így rögtön nehezen átélhetővé válik a karakterek sorsa – nyilván a rajzos verzióhoz képest. Kérdés, hogy mennyire van erre szükség, hiszen mikor láttál oroszlánt vagy varacskos disznót teli szájjal vigyorogni?! A figurák kialakítása és mozgása szinte hibátlan, a helyenként túl művészi sörény lobogást leszámítva figyelemre méltóan élethűre sikerült.

A vizuális valósághűségnek köszönhető az is, hogy a rajzfilm meseszerű megoldásait minimálisra csökkentették. Nem lesznek a fizika törvényeit meghazudtoló, egymás nyakába gabalyodó zsiráfnyakak, állattornyok és egy szál liánon himbálózó 200 kilós oroszlánok, lesznek ellenben ügyesen felépített jelenetek, melyek látványukkal ezek nélkül is képesek az eredeti hangulatot reprodukálni. Az egyetlen fájó kivétel talán Zordon „toborzó” dala, melyet a zenét illetően is megpiszkáltak, így sajnos, bár kerek a jelenet, mégsem olyan jó, mint az 1994-es. Ugyanakkor – még mindig a szuperrealizmusnál maradva – olyan erőteljes összhatást nyújt Zordon karaktere, hogy felnőtt fejjel sokkal intenzívebben lehet utálni, mint gyerekként. A többi szereplőre sem lehet panasz, főleg azért, mert a párbeszédek javát átmentették az alapműből. A figurák szövegébe helyenként becsempésztek egy-egy új mondatot, Timon és Pumbaa gazdagodott néhány klassz új dumával, amit a film el is bír. A hiénák olyan rondák lettek, hogy már szinte szépek, az viszont kissé bajos, hogy a nőstény oroszlánok kb. ugyanúgy néznek ki, Sarabi és Nala legalábbis alig különbözik egymástól.  

A zenét most is Hans Zimmer, Elton John és Tim Rice jegyzi, de a munkálatokba Beyoncé is besegített, így a dalok többé-kevésbé rendben vannak, kellemes élményt nyújtanak a nosztalgiavonaton való robogáshoz. Hazai szemszögből viszont nem mehetünk el a szinkron mellett. Jómagam nagy rajongója és lelkes támogatója vagyok a magyar szinkronszakmának, emelem kalapom a teljesítményük előtt, de… ez most nem sikerült olyan jól. Tudjuk, hogy Sinkovits Imre pótolhatatlan, így Vass Gáborra nagy feladat hárult Mufasa megszemélyesítése során. Nem is jött igazán össze, mert többször is olyan érzésem volt, hogy ismeretterjesztő filmet nézek, ami alatt ő a narrátor. Szinte végig úgy beszél, mintha David Attenborough bújt volna nagymacskabőrbe, dokumentarista módon használja egyébként kellemes orgánumát, ez viszont piszkosul illúzióromboló. Kristóf Tibor sajnos már nem szinkronizálhatta újra Zordont, és ez valóban nagy kár, mert ezt a feladatot most Fekete Ernő kapta, de például Kőszegi Ákos vagy Jakab Csaba karcos hangja jobban passzolt volna.

Tulajdonképpen ezer helyen lehetne belekötni, és legalább ennyi érvet lehetne felsorakoztatni, hogy miért állja meg mégis a helyét ez az alkotás, lehet rá jót és rosszat is mondani, de az biztos, hogy ez a remake ennél jobb nem nagyon lehetett volna. Egyben van, hatásos, szeretni való csemege, mely a kivitelezése miatt mintha az 1994-ben gyermek vagy ifjú, mostanra felnőtt generációt akarná elsősorban elérni, és csak másodlagosan a fiatalabbakat. És ez így is van jól.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés38 Votes56


75
Értékelés
Az oroszlánkirály
Összességében
Nem kell tőle félni, jól sikerült! Értő kezek alapos műgonddal, XXI. századi technológiával formázták újra az 1994-es klasszikust, megőrizve az eredeti történet báját, feszültségét, szerethetőségét. Kedvenc nagymacskánk kalandjainak méltó feldolgozása ez a darab, mely nem csak rajongóknak kötelező.
Pozitívumok
Lenyűgöző látványvilág
Az eredeti történetvezetéshez nem nyúltak
Az új szövegek jól illeszkednek a régi párbeszédekhez
Negatívumok
Zordon toborzó jelenete kissé erőtlenre sikerült
A figurákon kevés érzelem látható
A magyar szinkron hagy némi kívánni valót maga után