Az élőszereplős Igazság Ligája mesefilm

A Warner DC képregény-univerzuma rögtön kezdésként megjárta a poklok poklát, amit univerzumépítés címszóval lehetséges, egy tisztes középszerű Acélember után két szépreményű, ám katasztrofálisan rossz próbálkozás következett a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala valamint a még borzasztóbb Öngyilkos Osztag képében, és ezt a traumát az egészen korrekt Wonder Woman is alig tudta enyhíteni. Univerzumépítésben úgyis a végeredmény az igazi kérdés, a mindenkit összetrombitáló gigászi, eposzi méretű világmegmentés, amit a korábbi felvonások lengettek be. Nos az Igazság Ligája egész jól vette ezt az akadályt, ám ez a film jelen formájában picit skizofrén módon jóval kevesebb, ugyanakkor sokkal több lett, mint azt várni lehetett.

Az alapfelütés senkit sem fog meglepetésként érni, aki kicsit is képben van a DC filmjeivel. Superman halálával földünk legjelentősebb védvonala megszűnt létezni, és természetesen ez alkalommal is akad egy gonosz idegen (ezúttal Steppenwolf képében), aki arra készül, hogy leigázza, és saját képére formálja világunkat. Érkezésének előjelei pedig arra ösztönzi Batmant, hogy összeverbuváljon egy csapatot, akiknek erejét egyesítve felérnek Steppenwolf hatalmával…

Ennyi, és nem több ez a film, gyakorlatilag az eddigi DC filmek közül a legegyszerűbb, és legrövidebb. Egyrészt furcsa, hogy az eddigi hangvételtől ilyen gyökeresen elrugaszkodott, másrészt üdítő, hogy görcsös komolykodás helyett egy ennyire könnyed mozi képében öltött testet a Liga. Az Acélember egy egzisztenciális drámával, a Batman Superman ellen bosszúfilmes eszközökkel, az Öngyilkos Osztag ízléstelenül harsány cirkusziassággal, a Wonder Woman pedig a háborús filmek eszközeivel rázta fel a szokásos képregényekből készült filmek hangulatát. Az Igazság Ligája meg, nos, gyakorlatilag semmivel nem fűszerezte meg a dolgot a képregényekhez képest. Az egész olyan, mintha csak egy egész estés DC rajzfilmet néznénk a sok közül: van egy egyszerű, ám élvezhető sztori, amit szépen végigvisz a film, különösebb erőlködés vagy üresjáratok nélkül, ugyanakkor semmi különlegeset nem nyújt ezen felül. Nincs a filmnek egy kiemelkedő pontja, se színészi játék, se rendezés, se látvány, se történet, se filmzene, gyakorlatilag semmi terén sem. De ugyanakkor amit kaptunk, az meglepően korrekt lett, mert ezúttal az égbekiáltó Marthaságok is elmaradtak, így a hangulatot semmi sem rombolta le.

Na de egyszerűbb ha sorra vesszük a negatív és pozitív élményeket!

Zack Snyder stílusa, bár vizuálisan tényleg kiemelkedő, de sokadjára már nagyon elkoptatott lett mára, és a színpompás gumiruhában ugrándozó hősökkel, valamint könnyedebb hangulattal most már erőteljes disszonanciában van az egyébként dögös képi világ borongóssága. A történet pedig ez alkalommal meg sem próbál összetettebbnek látszani annál, ami valójában, így valójában nem is nagyon van jelen a filmben. Van egy olyan jellegtelen főgonosz Steppenwolf képében, akihez hasonlóval csak a Szellemlovas, vagy a Thor: Sötét világ antagonistái képében találkozhattunk eddig. És vannak a hőseink, akik közül néhányat ismerhetünk már a korábbi filmekből, a többieket pedig már meg sem próbálják nekünk bemutatni, inkább az események sodrásával elterelik a figyelmet arról, hogy erre is jó lett volna minimálisabbnál több időt szánni (se Flash, se Aquaman hátteréről nem tudunk meg semmi érdekeset, ráadásul Gordon felügyelő is csak kétszer fellövi a Denevérhívót, oszt csókolom).

Viszont hatalmas felüdülés az, hogy ezúttal a játékidő nem rúgott két óra fölé, ami javarészt annak köszönhető, hogy a felesleges sallangokat jó érzékkel dobták a kukába (igen, ezúttal is volt olyan sajtóanyag és előzetes, amiben szerepeltek bizonyos részek, amik végül mégis kimaradtak). Tulajdonképpen jó is, hogy nem akarták összekuszálni ezt a nem túl bonyolult történetet. Snyder eredeti víziója majdnem három órára rúgott, de hogy aztán a stúdió, vagy a rendezői posztot átvevő Joss Whedon nyomására csattogott ennyire lelkesen a vágóolló, azt nem tudni, mindenesetre végeredményében egy nagyon feszes és pörgős, üresjáratokat totálisan mellőző végső vágás lett a jutalmunk. A karakterek közti összhang nagyon rendben van, mindenkinek megvan a maga kis pillanata, amiben brillírozhat. Bár színészi játék terén nem szakad meg senki sem, de láthatólag mindenki élvezi, amit csinál. Én előzetesen nagyon féltem Ray Fisher Kiborgjától, de még ő sem volt rossz. A szereplők közötti dinamika nagyon jól működik, apró poénok épülnek erre, és valahogy az sem hat most stílusidegennek, hogy az eddigi búval bélelt Batman, vagy az emós Superman is vicces fiúvá válva jelentősen kiveszi a részét a verbális csörtékből.

Pozitívumok és negatívumok ide, vagy oda, egy valami viszont kifejezetten fekete leves volt, ami az egész film élvezhetőségére rányomja a bélyegét: az pedig a komolyabb tétek teljes hiánya. Grandiozitásban a DC eddigi filmjeinek nem kellett a szomszédba mennie: elég ha csak Metropolis legyalulására gondolunk, de az Igazság Ligája, hiába egy világokat rabigába hajtó gonosz ellen jön létre, valahogy egy percre sem lehet azt érezni, hogy mekkora is lenne a fenyegetés, hiába mondogatják el azt rengeteg alkalommal. A nagy leszámolás most már gondosan úgy lett előkészítve, hogy bár dőljenek és robbanjanak azért az épületek, járulékos veszteség ne nagyon keletkezzen. Így esett meg az is, hogy a végső csata egy a csernobili atomerőmű hasonmásának számító reaktort körbeölelő romvárosban játszódik, ahonnan hőseink a csörtét megelőzően játszi könnyedséggel menekítik meg az ott rekedt civileket. Nem nagyon érezni a dolog tétjét, és még csak azt sem mondanám, hogy kirobbanóan eposzi akciózást láthatnánk. Jól szemlélteti a helyzetet, hogy a film során felbukkanó flashback egy ősi csatára visszaemlékezve már-már Gyűrűk Ura (bár ez esetben talán jobb hasonlat, hogy Trónok Harca) szintű grandiózusság érzetét keltette, addig a Liga összeállását követő akciók valahogy olyan kisstílűek maradtak. Akár egy rajzfilmben, ha élhetek a korábbi hasonlatommal.

Mindent összevetve azonban az Igazság Ligája, bár messze nem hozta azt, amit kellett volna neki, egyáltalán nem lett rossz film, sőt, megkockáztatom hogy ordító hibái ellenére a Wonder Womant követően a lehető legjobb irányba mozdította tovább a DC filmes univerzumát. Nem borongós, nem túl hosszú, picit buta, de van szíve, és korrekten elszórakoztat. Lehet, hogy jövőre már nem is fog rá emlékezni senki sem, de ez még mindig jobb, mintha a hibái miatt maradna emlékezetes. Az egész olyan mint az eredeti Justice League képregények, és rajzfilmek. Az Igazság Ligája pedig egy nagyon jó élőszereplős mesefilm…



60
Értékelés
Összességében
A DC eddigi legrövidebb filmje bár picit skizofrén módon jóval kevesebb, ugyanakkor sokkal több lett, mint azt várni lehetett, mindemellett egy nagyon jó útra terelte az univerzumot.
Pozitívumok
Egy egészen jó irányba tart vele a DC univerzum felépítése
Pörgős, laza, és nagyon dögös...
Negatívumok
...ugyanakkor egyszerű az egész, mint egy százas szög
A főgonosz a jellegtelenség szótári definíciója is lehetne
Tét nélkülinek hat az akciózás