A biopic filmeket mindig nagy várakozások és még nagyobb elvárások övezik. Különösen igaz ez akkor, ha olyan, már nem élő világhírű személyt vesznek górcső alá, aki extremitásokkal és ellentmondásokkal övezett életének köszönheti ismertségét. Nem volt ez másként az “Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitványesetében sem, mely Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosának, Ted Bundynak pályafutását hivatott bemutatni. A téma nem véletlenül izgatja az emberek fantáziáját immáron közel ötven éve: Bundy személyisége még a legkülönfélébb elmezavarban szenvedő gonosztevők között is kiemelkedően izgalmas és hátborzongató. Annak ellenére, hogy morálisan teljesen elítélendő, embertelen dolgokat tett, megnyerő személyiségének – és persze a médiának – köszönhetően bűnözőből avanzsált a hetvenes évek Amerikájának egyik legnagyobb sztárjává.



A filmmel kapcsolatban a legfontosabb, amit tudnia kell annak, aki kisebb vagy nagyobb elvárásokkal ül le megnézni, hogy teljesen más műfajt képvisel, mint ami ennek a történetnek megfelelő keretet szolgáltathatott volna. Nem erőszakban tobzódó pszichológiai thriller, és nem is lélektani/pszichológiai dráma, mely kísérletet tenne a főszereplő észjárásának, lelki világának kellő mélységű feltérképezésére (bár nyomokban ez utóbbira hajazó elemeket tartalmaz). Sajnálatos módon az “Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitványegy romantikával átitatott tárgyalótermi film lett, amit az az egyszerű tény is alátámaszt, hogy a játékidőnek legalább a fele tárgyalásokon zajlik. Egy, részben a módszereinek brutalitása miatt hírhedtté vált, több tucat embert lemészárló sorozatgyilkosról szóló mozi esetében talán elvárható lett volna, hogy legalább valamilyen szinten betekintést engedjen a gyilkosságok részleteibe. Aki pedig kedveli az erőszak naturalista ábrázolását a hasonló tematikájú alkotásokban, az messziről kerülje el ezt a filmet, ugyanis szinte teljes mértékben nélkülöz mindenféle explicitást ezen a téren.

Sajnálatos módon nem élt a mű azzal a lehetőséggel sem, hogy jobban a mélyére ásson Bundy lelki- és érzelmi világába, gondolkodásmódjába. A filmben ugyan fontos elemként megjelenik az az ellentmondás, miszerint egy pszichopata, aki részvéttelenül követ el különösen kegyetlen gyilkosságokat, képes volt funkcionális érzelmi életet élni, azonban nem járja körül kellő alapossággal. Pozitívumként jegyezhető fel, hogy képes újra és újra elbizonytalanítani azt illetően, hogy hősünk valódinak tűnő érzelmi – sok esetben romantikus – megnyilvánulásai csupán a színjáték részei-e, vagy egy szánalomra méltó beteg emberről van szó, aki maga sem tudja összeegyeztetni kettős életének és énjének értékrendjét. Emellett azonban smmilyen mértékben nem enged betekintést Bundy kettős életének titkolt és erőszakos részébe, így kikerülve az egyik legizgalmasabb kérdést a témával kapcsolatban, vagyis hogy miként számol el saját magával, milyen önreflexiói vannak.

Az az elképzelés, hogy a valódi borzalmakat, mint Bundy jellemének sötét oldalát, vagy a gyilkosságokat csak haloványan sejteti a film, alapvetően hatásos ötlet lehetne, csakhogy itt inkább kelt hiányérzetet. Hasonló mód dicséretes az a próbálkozás is, hogy egészen a film legvégéig bizonytalanságban tartson a mű azt illetően, hogy vajon tényleg a főhős követte el mindazt, amivel vádolják. Csak nem éppen szerencsés ezt egy olyan film esetében eljátszani, ami olyan megtörtént sztorit mutat be, aminek a végkifejletét mindenki ismeri. Az “Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitványsajnos – az előzeteseket és magát a címet is meghazudtolva – több helyen is leül, repetitívvé és kissé érdektelenné válva.

Minden fent leírt negatívum ellenére azonban jópár érdeme is van az alkotásnak. Ezek közül talán a legkellemesebb a film stílusa: remekbe szabottan teremti meg a kor hangulatát, melyben játszódik. Szuper zenék, meleg színekkel teli, szép képi világ, valamint a korra jellemző trend- és divatvilág. Ami a leginkább szerethető volt a “Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány-ban az az Efron és Collins közötti kémia. Alapvetően elmondható, hogy remek színészi játékokat láthatunk, különösen a főszereplő páros részéről, John Malkovich és Jim Parsons pedig a maguk mellékszerepeiben üde színfoltjai az egyébként nem túl mozgalmas cselekménynek. De azt az összhangot, megfelelően cizellált szóval élve azt a mértékű cukiságot, ami az említett főhősöket alakító színészek románcából árad a film első harmadában, lehetetlen utánozni. Hiába teremtettek a készítők hangulatos és stílusos atmoszférát, hiába a színészek igyekezete, az igalmak és valóban érdekes fejtegetések elmaradtak. Az érzelmi szálak ugyan dicséretesen nagy hangsúlyt kaptak a műben -különösen a barátnő, Elizabeth esetében – de sajnos Bundy lelki világát és pszichéjét már kevéssé ismerhettük meg – pedig épp ez lett volna a lényeg.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés10 Votes44


55
Értékelés
Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
Összességében
Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hivánnyal egy ambíciózus, újfajta megközelítést próbált alkotni Ted Bundy fronton a rendező, Joe Berlinger, ám meglátásom szerint a végeredmény jobb lett volna, ha legalább egy kicsit jobban hajazott volna ahhoz, amit a hivatalos előzetesében láthattunk.
Pozitívumok
Efron és Collins kémiája szuper
Remek zenék és képi világ
Olykor képes kétségek közt tartani
Negatívumok
Java része a tárgyalótermekben zajlik
Kevés izgalom, sokszor leül a cselekmény
Szinte teljes mértékben mellőzi a explicitást és az erőszakot
Nincs kellően mély lélektani és pszichológia boncolgatás