Érdekes, mennyit változott a világ mindössze 20-30 év alatt, amíg felnőttem, és saját gyerekeim lettek. Én kiskoromban faltam az összes olyan könyvet, amelyek – így utólag belegondolva, pláne az egészen más kulturális közegben nevelkedő lányaimmal elbeszélgetve – kivétel nélkül mind arról szóltak, hogy különböző stramm, nagy bajuszú férfiemberek épp milyen tudományos meg filozófiai kifogások mögé bújva rendeznek farok hosszúsági versenyeket, gyakran életre-halálra. Ilyen karakter volt nálunk például Széchenyi Zsigmond, a nagy vadász is, akinek az általam ronggyá olvasott könyveit kénytelen voltam elpakolni a polcról, mielőtt a gyerekek a humanizmus jegyében felgyújtják. És ilyen volt a norvégoknál Amundsen, a rettenthetetlen sarkkutató, az első ember a Déli-sarkon, és szintén az első, aki a havas-jeges tájakkal kapcsolatos x, y és z hőstetteket hajtott végre (a részleteket ld. a filmben). A civil életben viszont nem volt egy egyszerű természetű ember. Azt ugyanis már a kortársak is elismerték – ha nem is feltétlenül nyílt színen -, hogy Norvégia Legnagyobb Fiát úgy egyébként öt percnél tovább nem lehetett elviselni.


A norvég kultúrhéroszokra specializálódott Espen Sandberg filmje többé-kevésbé a tényekhez hűen mutatja be Roald Amundsen (Pal Sverre Hagen) kalandos életét. Megtudhatjuk, hogy hajóskapitány apja mellett felnőve már gyerekkorában felfedező akart lenni. Testvérével, az urbánusabb karakterű, gazdasági ügyekben sokkal inkább jeleskedő Leonnal (Christian Rubeck) eleinte közösen vezették a jelentős pénzeket igénylő expedíciós bizniszt, de aztán úgy összevesztek (miután a Nemzet Hőse egy nagyobb adag lóvét eltapsolt, és borzasztóan megsértődött, amikor azt számon kérték rajta), hogy soha többet nem álltak szóba egymással. Amundsen (nem a könyvelős, hanem a felfedezős) az élő fába is belekötött, kivéve a jobb küllemű, megfelelően fiatal, lehetőleg másokkal már házasságban élő nőnemű fákat, akiket viszont sorra döntött. Azt is megtudhatjuk továbbá, milyen eszelősen és hátborzongatóan szürreális tájak léteznek ezen a sártekén (még ha azt nem is, hogy milyen valójában a Déli-sark, mert a film hőmérsékleti szempontból neccesebb jeleneteit érthető okokból inkább Izlandon forgatták, ott mégis csak közelebb a segítség, ha gond van…).

Amit nem tudhatunk meg az elképesztően lassú tempójú, helyenként egyenesen dögunalmas filmből (amit egy olyan ember életéről sikerült leforgatni, aki egyébként két percig nem volt képes megülni a hátsóján) az az, hogy Amundsen meg az összes kortársa miért lett olyan, amilyen. Mi volt az oka az állandó versengésnek, és az hagyján, hogy mi volt az oka, de volt-e egyáltalán értelme… Nevezhetjük-e tudományos expedíciónak a gátlástalan önfényezést, nevezhetjük-e hősnek, aki emberek tucatjainak életét teszi tönkre, léteznek-e hősök egyáltalán, mit jelent egy férfi életében a hősiesség és a hódítás… Csupa-csupa izgalmas felvetés, amit az alkotók amúgy bicskaheggyel megkaristolnak, hogy aztán öt perc után hagyják az egészet a fenébe, és átugorjanak egy másikra.

Nem láttam még olyan filmet – pedig láttam már egy párat – ami ennyire ne tudta volna, hogy mit akar. Akció/kalandfilmnek kimondottan harmatos, bár elég nyilvánvaló, hogy nem ez volt az alkotók célja. Mint életrajzi film, javarészt száraz adatokat sorol fel, ehhez viszont túl hosszú, egy egyórás jól megcsinált dokumentumfilm többet ért volna. Egy dokumentumfilmben a Leon karaktere által biztosított idegtépő narrációt is elnéztem volna. Játékfilmben viszont semmit nem utálok ennyire, narráció legyen a talpán, aminek a létjogosultságát hajlandó vagyok elismerni. Mint dráma értékelhetetlen, az egyes karakterek motivációiról, gondolatairól nem tudunk meg szinte semmit, de arról se sokkal többet, hogy mit gondol erről az egészről a rendező, vagy a mai norvég közvélemény. Becsületére váljon viszont a norvégoknak, hogy nem próbáltak meg Amundsenből valamiféle jégcsapszakállú szuperhőst csinálni, akit központilag kell imádni, kötelező. A már említett gyönyörű tájakon kívül legfeljebb a csodaszép norvég férfiszínészek válogatott arzenálját lehet még felhozni az alkotás védelmében.

Ha azzal kezdtem ezt a cikket, hogy mi minden változott Amundsen kora meg az én gyerekkorom óta a közvélekedésben, akkor illik azzal befejeznem, hogy mi minden nem változott. Amundsen legzseniálisabb – ha jól tudom annak idején a valóságban is elhangzó – eszmefuttatása a filmben az, mikor angol vetélytársának, Scottnak a halála felett kesereg, no nem azért, mert annyira sajnálja, hanem mert innentől Scott ugye komoly mártírstátuszba került, Amundsent meg elkönyvelték valamiféle különc, kutyazabáló kalandornak, aki a vakszerencsének köszönhette a sikert. „Ha az ember mindent gondosan megtervez és különösebb problémák nélkül végrehajt valami nagy tettet, akkor a tömeg rálegyint, hogy ez csak szerencse. Ha viszont ügyetlen, gondatlan és végül belehal a próbálkozásba, akkor mindenki szemében felemelő sorsú, tragikus hős lesz. Pedig amúgy csak egy hülye volt.” Az idézet nyilván nem szó szerint így hangzik el, de a lényege ez. Amundsen karaktere felett sok szempontból eljárt az idő, de azt meg kell hagyni, hogy nála jobban senki nem látta, hogyan működik a média, hiszen maga is lelkesen manipulálta a saját közönségét. És ez a cirkusz ugyanígy működik mind a mai napig.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés1 Vote17


60
Értékelés
Amundsen
Összességében
Ez az ellentmondásos, fura, mindenféle szempontból nagyon érdekes karakter sokkal, de sokkal jobb filmet érdemelt volna.
Pozitívumok
Gyönyörű tájak
Lett volna benne potenciál...
Negatívumok
... de a készítők nem tudtak mit kezdeni vele
Sokszor vontatott és unalmas
Idegesítő narráció