Robert Eggers munkássága nem nyúlik vissza túlságosan régre. A világítótorony képében mindössze a második filmjét üdvözülhetjük, amit A boszorkány című horror előzött csak meg, 2015-ben. Ennek ellenére már most ki lehet jelenteni, hogy ez a két film elég volt ahhoz, hogy Eggers megvesse lábát a független szerzői filmek, azon belül is a horror/thriller műfajában alkotó rendezők között. Ez a társaság egyébként igen szépen gyarapszik, gondolok itt elsősorban Jordan Peele-re (Tűnj el!, Mi) vagy Ari Asterre (Örökség, Fehér éjszakák), akik szintén hasonló műfajban alkotnak, és ugyanúgy eddig két filmet rendeztek. Egyértelmű tehát, hogy a hasonló alkotásokra szükségük van a mozinézőknek, főleg ezekre a darabokra, amelyek többet adnak a tucatnyi jumpscaren és kliséken kívül. A világítótorony pedig ízig-vérig egyedi alkotás, és ezt a Cannes-i Filmfesztiválon való FIPRESCI-díj elnyerése is bizonyít.


A történet szerint két világítótoronyőr érkezik egy isten háta mögötti szigetre, hogy több hetes szolgálatukat teljesítsék. A rangidős toronyőr Thomas Wake ( Willem Dafoe) és a fiatal társa Ephraim Winslow ( Robert Pattinson) között az első perctől érződik a generációs különbség. Emellett Thomas kisajátítja magának a lámpa felügyeletét, míg Winslowra hárul minden piszkos munka elvégzése.

A két karakter közti zsigeri ellentét nagyszerűen érződik végig a mozi során. Azonban ahogy telnek a napok, felszínre kerülnek bizonyos titkok és kételyek a karakterek között, amik aztán elindítják a végtelenül groteszk cselekmények láncolatát. A film nagyjából kétórányi játékideje alatt, (egy-két jelenetet leszámítva) szinte egyáltalán nincs üresjárat. Mindetörténés elengedhetetlen a cselekmény egésze szempontjából, hiszen így érezhetjük a teljes megőrülés folyamatát. Mert bizony ennek alkotásnak az egyik legnagyobb erőssége, az azahogyan lépésről – lépésre láthatjuk a karakterek elméjének megbomlását. Ennek a folyamatnak több katalizátora is van: kezdve a világítótorony fényét övező rejtélytől, a két karakter múltjának bizonytalanságán át, az idő érzékelésének elvesztéséig. Ezek mind szerves okai annak, ami aztán történik a szereplőkkel.

Filmtechnikailag több eszközt is bevetett a rendező annak érdekében, hogy minél sötétebb, feszültebb hangulatot idézzen elő. A fekete-fehér kép és a 4:3-as képarány eleve egy nem mindennapi dolog a mai filmkészítésben. Ezekhez társul az, hogy mindössze kétszereplős a film (egy-két kivételt eltekintve), illetve, hogy egy mindentől távol lévő szigeten játszódik, ahonnan gyakorlatilag nincs kiút. Ezeknek egyvelege hordozza magában az alkotás egyediségének sava-borsát. Ami mellett pedig nem lehet szó nélkül elmenni, az a színészi alakítás. Mindkét színész a maximumot nyújtja és brillírozik a filmvásznon. Dafoe és Pattinson is életük egyik legjobbját hozza, és külön öröm volt számomra, hogy egyik színész sem akarta túljátszani a másikat. Nem volt egyikük sem alárendelve a másiknak, köszönhetően, hogy teljesen különböző típusú karaktereket kellett hozniuk. A film cselekményének konklúziója pedig abszolút a befogadóra van bízva. Vannak elhintve információk, utalások, viszont egyértelműen nem mondja ki a film azt, hogy mi is az igazság.

A világítótorony
Olvasói értékelés2 Votes88


85
Értékelés
A világítótorony
Összességében
A Világítótorony egy rendkívül egyedi stílust képviselő, felkavaró alkotás, mely garantáltan gondolkodásra késztet. Tipikusan az a film, aminek megnézése után még napokig veled maradnak bizonyos jelenetei, emiatt hagynod kell magadnak egy kis időt ahhoz, hogy teljesen leülepedjen.
Pozitívumok
Az elképesztően egyedi képi világ
A színészi játék
Az egész film során kitartott feszültség
Negatívumok
Sok embernek csalódás lehet a kérdések megválaszolásának hiánya