A vizualitástól hemzsegő technikai világban nagyon nehéz olyan epikus mesét elővenni, ami nem untat minket vagy ne láttuk volna már ezerszer. Az 1982-es bábfilm előzménysorozatának szánt „Lázadás kora” egy olyan tíz részes tanmesébe szőtt hihetetlenül látványos fantasyt tár elénk, hogy eléri célját: elfelejtjük, hogy bábokat nézünk. Egy furcsa felállás ez, hiszen mindeközben végig érezzük és látjuk, hogy mennyi munka volt a sorozat elkészítésében, ugyanis minden eleme kézzel készült.

A történet világokon átívelő és epikus, egy teljesen más univerzumba repít minket, ahol a tiszta elemi érzelmekhez és ősi mítoszokhoz nyúlik vissza. Talán pont emiatt annyira egyedülálló és hiteles a története is, mert nem akar semmit túlbonyolítani, vagy szimbólumok mögé bújtatni, pusztán emberi viselkedésekről, hatalomból fakadó gonoszságról és spirituális létezésről mesél egy nem emberek által lakott világban. Thra bolygóján szörnyű tragédia történt: a mindenható kristály meghasadt és kivált belőle egy darab. Ekkor külön váltak a misztikek és a skeksisek, kiknek egyetlen célja, hogy újra egyesüljenek. Azonban a skeksisek gonosz, madárszerű lények, akik a Kristály uraiként uralkodnak a bolygón és a koboldokat szolgálóikká tették. Érkezésük előtt a bolygón a koboldok békében éltek matriarchális társadalomban, azaz mind a hét klán élén egy női vezető volt, a maudra és a hét klánt egységesen irányító Legfőbb Maudra volt a koboldok vezetője. Ezt a rendszert meghagyták a skeksisek, amivel annak az illúzióját keltik,hogy még a koboldoknak is van beleszólása a társadalom rendjébe. Azonban a skeksisek titokban az örök élet elixírjét keresik, amit meg is találnak, de ehhez koboldéletekre van szükség. A Kristályvárban élő Rian meglátja ezt és összefogva a Legfőbb Maudra lányával, Brea-val, Deet-el és Hup-pal, a cuki becővel megpróbálják megakadályozni, hogy a skeksisek kiszipolyozó életvitele elhozza a Sötétséget és egyben Thrapusztulását.


A történet egyébként annak ellenére is roppant érdekes, hogy már tudjuk az 1982-es filmből, mi lesz a végkifejlet. Annak idején ez a Star Wars esetében sem volt zavaró és itt is egy olyan hatalmas univerzumépítkezést láthatunk, ami elfeledteti velünk, hogy a célra koncentráljunk, leginkább a filmnézés közbeni érzés és élmény a mérvadó. Erről pedig a bábok és a finomhangolt animatronika bebiztosít minket. Minden egyes kosztüm, látvány és báb kézzel készült műremek, olyan, mintha egy mozgó festményt néznénk. A makettek, a hátterek és a bábok arcjátéka szakemberek becses munkája, ami rengeteg plusz töltetet ad hozzá a sztorihoz és magához a bábjáték egyedi hangvételéhez is. Az eredeti film megálmodója az a Jim Henson, akinek a Muppet Showt és az 1986-os Fantasztikus labirintust is köszönhetjük David Bowie-val és az ő szellemisége él tovább ebben a sorozatban is, aminek munkálataiban két lánya is részt vett. A legkiemelkedőbb az benne, hogy csak minimális segítségként használtak utólagos CGI elemeket, a bábozók kitakarásához és bizonyos mozgásokhoz, amit a bábok fizikai adottsága miatt nem lehetett volna létrehozni.

A látványon túl a történet aktualitása és varázslatos mesevilága is kirángat minket a megszokott komfortzónánkból, amihez nagyon sokat hozzáad a zene. Az eredeti témát meghagyva, kicsit áthangszerelve, de még mindig kevés hangszerrel egy magával ragadó hangulatot kölcsönöz a sorozatnak, ami egyszerre fennkölt és mégis nagyon depresszív. A sztori nagyon izgalmas annak ellenére, hogy egyrészt már ismerjük a végét, valamint viszonylag egy egyszerű jó-rossz felállásra építkező propp-i elbeszélőszerkezet jellemzi. Azonban a sorozat eszenciáját (inside joke) leginkább a közbülső elemek teszik nagyon érdekessé és lebilincselővé: a misztikek egyszerű bölcsessége, a lények kreatív ábrázolásmódja, az utazások során felbukkanó izgalmas természeti jelenségek, a túlvilági keveredése az evilágival és ennek színpompás ábrázolása. A történet mindeközben harminc év távlatában is olyan társadalmi problémákra világít rá, mint a női egyenjogúság, a korrupt rendszer, vezetőink gyarlósága, a hatalomvágy személyiségformáló szerepe, az összefogás és az igazság iránti ösztönös vágy, ami a létezésünk alapvető eleme. Az eredeti szinkron castingban olyan nagy nevekkel találkozhatunk, mint Mark Hamill, Simon Pegg vagy Taron Egerton, de Netflixen magyar szinkronnal is elérhető, ami véleményem szerint teljesen jól sikerült.

A sorozat egy hihetetlenül egyedi alkotás ebből a szempontból, mert egyszerre szól felnőtteknek és gyerekeknek is, akárcsak a film, hiszen bármennyire kegyetlen és bár félelmetesek a skeksisek, a rég múlt meséi is hasonló szörnyűségeket tártak a kisgyerekek elé (gondoljunk csak a Grimm-mesékre). A sötét kristály egyetemes toposzai pedig nagyon aktuálisak és borzasztó jól ötvözi látványban a XXI. század vizuális dömpingre vágyó társadalmat a hagyományos, materiális elemeket képviselő letűnt korszakkal. Ettől lesz olyan zsigeri, olyan elemi, olyan kézzelfogható az egész – nem csak azért, mert a bábokban valóban kezek és hús-vér emberek vannak. Reméljük lesz második évad, mivel a filmbéli események még igen távolinak tűnnek az első évad lezárásától, illetve a kis koboldok kalandjait bármeddig el tudnánk nézni, annyira szép, tiszta és valódi kikapcsolódás.

Neked mennyire tetszett az évad?
Olvasói értékelés0 Votes0


100
Értékelés
A sötét kristály: Lázadás kora
Összességében
Egy zseniális bábelőadás, ami nem csak történetben, de látványban lenyűgöző, de ösztönösen jól keveri a régit az újjal, amire nagy szükség van a XXI. század rohanó világában. A történet egyébként olyan monumentális, hogy képregény és videojáték is készült belőle, szóval akinek hiányzik ez az univerzum, el tud benne mélyedni más platformokon is.
Pozitívumok
A zene
A látvány
A részletek kidolgozottsága
Negatívumok
Nehéz ráállnia az agynak erre a bábozós témára, de ha sikerül, akkor egyből beszippant a sztori és az atmoszféra