Nehéz egy filmet úgy elkezdeni, hogy az előéletéről ennyi negatív és önmagáért beszélő sztorit lehetett hallani, mint például a Cannes-i bemutatójáról, ahol kritikusok tömegesen hagyták el felháborodottan a vetítés. Lars von Trier sokak által erőszakos, csonkításos botrányfilmnek bélyegzett opuszaazonban már az első pár percben elfeledtette velem, hogy mit is olvastam róla. A történet egyszerű: Jack felidézi öt, véletlenszerűen kiválasztott gyilkosságának körülményeit és módját. Nem tudjuk, hogy ki a rejtélyes partner, akinek elmeséli az elmúlt 12 évben történt sztorikat. Egy kihallgatásnak tűnik, de nem stimmelnek a furcsa zajok, sem a vízcsobogás, ráadásul olyan,mintha tartanának valahova.

Attól féltem a legjobban,, hogy az előre beharangozott brutalitás öncélú lesz, és ezzel minden további esetleges értékét sem látom majd Trier alkotásának. Igaz, nem néztem a brutális gyilkosságokat – a szempilláim és az ujjaim közötti résen való kitekintgetést nem nevezném annak -, de ennek ellenére sem mondom azt, hogy „lehetne benne kevesebb erőszak”, „lehetne kevésbé nyers” vagy „ne mutogassa ennyit, már-már önismétlődővé válva”, mert a film lényege: lehet-e művészet a brutalitás? Művészet-e a gyilkosság, a halál? Van-e határterülete az esztétikának? Jack igyekszik művészetet kreálni, és áldozatairól – még a tett helyszínén – esztétizált fotókat készít. Az ő fejében az ölés kegyetlen aktusa és az élettelen testről készített kép művészi értéke külön válik, mint a test és a lélek. A film ezzel elég erősen saját magára is reflektál, ugyanakkor kimondja: a művészet nem moralizál. Ezzel pedig teljesen zavarba hozza a nézőt.

Le kell állítanom magamat, hogy kritika helyett ne elemzést írjak, ami ennél a filmnél nagyon nehéz, mert a sztorin keresztül a társadalmat, a történelmet és az emberiséget érintő kérdések merülnek fel. Ilyen a férfiak és a bűn kapcsolata: a férfiak mint elkövetők és a nők mint áldozatok bebetonozott szereppárosa. Trier ezt mutatja, de persze ez egy olyan szélsőséges állítás, amit azért vállal fel, hogy mi nézők felhördüljünk. A nők kivétel nélkül karikatúraszerűen idegesítő, buta, kiszolgáltatott karaktereket, és pont ezért nincs olyan érzésem, hogy Trier – Jack karaktere mögé bújva – így látná a nőket, hiszen a valódi mesélőnk egy pszichopata manipulátor. Csupa olyan kérdést és diskurzust kever a gyilkosságok közé és köré, ami miatt szinte már vártam az újabb áldozattal előkerülő témát. Igaz, hossza és tartalma miatt, a végére már nagyon elfáradtam, és nehéz volt koncentrálni, valamint követni a gondolatmenetet.



A film közben kiderül, hogy Jack, egy Verge nevű férfival diskurál, akivel a természet, a társadalom és az ideák témáit járják körül. Ezek egymástól nem elkülöníthető, szerves módon jelennek meg a filmben, amelynek egy konkrét példája, amikor Jack a bárányokról beszél. A bárány egyszerre egy „egyszerű” állat, az áldozat szimbóluma és az ártatlanság metaforája. Ez a hármasság a film struktúrájában is megjelenik: Amikor Jack flashbackjeit látjuk, abban az emberi természet tárul elénk, a különböző videó és animáció inzertek a narrációval együtt pedig társadalmunkról és a szellemi világról – a művészetről – beszélnek, amit újra Jack mesélése követ. A brutalitás és az elmélkedés ellenére a film – meglepő módon – tele van humorral. Nem poénokra vagy csattanós szituációkra gondolok: itt a humor abból az iróniából táplálkozik, amivel a film saját magához viszonyul. Engem lenyűgöz Trier gondolkodása és merészsége, többször is megfordult a fejemben a gondolat: „Te egy őrült vagy, hogy ezt megcsináltad! Ez igen!”

Az irónián kívül azok a legszórakoztatóbb jelenetek, amelyek Jack esetlenségét és bénaságát mutatják meg. Ilyen Jack OCD-s jelenete, aki még akkor is visszamegy a tett helyszínére, amikor már egy rendőrautó szirénái közelednek. Persze nem őt keresik, de egy szirénázó rendőrautó bizonyára valamilyen krízishelyzethez jön, ahol egy furgonban üldögélő férfi gyanús lehet. A potenciális, járulékos lebukás lehetőségénél azonban a kényszer erősebb, a férfi pedig a tett helyszínére folyton visszarohan ellenőrizni, hogy nem hagyott-e nyomot az egyre abszurdabb helyek egyikén. Ez pedig már nem vicces, hanem nevetséges.  Attól, mert egy „zseni” gyilkosról beszélünk – a pszichopatákra általában jellemző a magas intelligencia –sehol nem tanítják, hogyan kell eltűntetni egy testet, mit kell tenni az áldozat kocsijával, és így tovább, ami miatt az ilyenfajta szárnypróbálgatások elég idétlenül néznek ki. Gyakorlat teszi a mestert, azt hiszem, sajnos ennyin múlik.

Matt Dillon karrierjének egyik legjobb alakítását hozzaJackként. A film meg is adja hozzá a teret, egy manipulátor pszichopatát kellett eljátszania rengeteg változatos és – színészileg legalábbis – izgalmas szituációban. A kegyetlen gyilkosságok és csonkítások „eljátszása” lélekőrlő munka lehetett, ez Dillon hihetetlen profizmusát mutatja. ház, amit Jack épített egy nagyon komplex szerzői film, egy igazi zseniális Trier alkotás, ami garantáltan meg fogja rágni a nézők lelkét, de nem feltétlenül, illetve nem kizárólag a gyilkosságok látványa miatt.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés39 Votes48



95
Értékelés
A ház, amit Jack épített
Összességében
A ház, amit Jack épített öt rémséges mészárlás története, amit a művészetről, történelemről, a világunkról szóló legszebb és legérdekesebb gondolatok kötnek és tartanak össze.
Pozitívumok
A film különös humora
Valóban elgondolkodtató
Nagyszerű forgatókönyv és rendezés
Matt Dillon, mint Jack
Negatívumok
A végére túl töménnyé válik a filozófiai értekezés
Második megtekintést igényelne, de túlzott erőszak ezt megnehezíti