A terrorizmus korunk fontos témája, elvégre a hétköznapi és a politikai szókincs aktív részévé vált. A védtelen áldozatokat követelő merényletek, a túszdrámák, az iskolai vérengzések, a gépeltérítések – csak hogy pár borzalmas példát soroljak – korántsem új keletűek, de elérendő eredményeik változatlanok: az emberi hadviselés hajnala óta a megfélemlítés, illetve az általa történő érdekérvényesítés a cél. Mindig felmerül a kérdés, hogy miért kell ártatlan embereknek meghalnia? Miért jut idáig egy csoport, illetve miért szánja magát ilyen tettekre egy egyén? Minden ilyen tragédia komplex társadalmi, gazdasági, politikai és vallási témákat vet fel, amelyek kiválóak a diskurzusra, bármilyen formában is dolgozzuk fel. A 7 vérfagyasztó nap azonban sajnos felszínesen karcolja csak ezt az összetettséget, esetenként pedig trivializálja, annak ellenére, hogy szándékai – pár kimagasló pillanataiból következtetve – távol álltak a végeredménytől.

1976-ban, majdnem 30 évvel a modern Izrael állam létrejötte után palesztin és német forradalmi tagok túszul ejtettek egy francia repülőgépet 248 utassal, amelyek jelentős része vagy izraeli állampolgár volt, vagy zsidó származású. A gépet az ugandai Entebbében tették le, ahol a helyi diktátor, Idi Amin tárt karokkal fogadta őket, és támogatta céljukban: követelték, hogy engedjenek szabadon Izraelben és a világ egyéb pontjain több, mint 50 palesztin foglyot, ellenkező esetben meggyilkolják a túszokat. Az önmagában zavaros szituáció egy nagyon kemény nemzetközi helyzetet idézett elő, ahol Izrael azon tanakodott, hogy tárgyaljon-e a túszejtőkkel vagy bevesse védelmi erőit; a német Bader-Meinhof csoport tagjai a második világháború történelmünkön hagyott fekete foltján eléggé kétes képet keltettek; valamint Uganda részvétele és állásfoglalása is megmagyarázhatatlannak bizonyult.

A film egyrészt a terroristák humanizálásával és helyzetének ábrázolásával, másrészt az izraeli politikusok döntéshozatali dilemmájának demonstrálásával kísérli meg kibontani ezt a kétségtelenül bonyolult szituációt – sikertelenül. Míg maga a helyzet egyértelműen oldalakat követelne, a film hiányosságai könnyedén meghatározhatóak, és az alábbi központi probléma-gócpontot határoznék meg. Ez az ütemezés és az időtartam disszonanciájából fakad: a körülbelül 100 perces mű hét napot dolgoz fel, ahol a kezdet a repülőgép eltérítése, de a fő narratív test az ugandai tartózkodás, valamint a már említett politikai fontolgatás. A gond az, hogy az első sztori-ütemet követően mindkét oldal gyakorlatilag önmagát ismételgeti: az empatikus német túszejtők állandóan elmondják véleményüket, ahogy a palesztinok is saját retorikájukat, a politikusok pedig szintúgy. Így gyakorlatilag a fő gondolatokat végighallgathatjuk már a történet kezdetén, és ezek boncolgatása helyett inkább íztelenné rágása következik.

A rövid időtartam így sokkal hosszabbnak tűnik, és egy feszes, kemény politikai thriller helyett egy túl gyorsan vontatottá és prédikálóvá váló összest kapunk.
Szintén gyenge a szereplők ábrázolásmódja, motivációik taglalása, valamint aránytalan szerepeltetésük és a történetben betöltött szerepük is. Daniel Brühl és Rosamund Pike a német túszejtőket a körülményekhez képest remekül keltik életre, csak nincs lehetőségük kibontakozni. Egyszerre jön elő ideológiai hátterük, de nemzetük múltja iránt érzett bűntudatuk is, amelyet visszhangoz az adott eset – de szintén hiába, ugyanis elsiklik felettük a film. Palesztin társaik alig szerepelnek jelentőségteljesen, és bár Lior Ashkenazi és Eddie Marsan Izrael politikusait kellő teherrel a vállán viszi a vászonra, szintúgy az önismétlés és a sekélyesség mocsarába ragadnak.

Az, hogy egy ilyen érdekes témát ennyire vérszegényen filmesített meg José Padilha rendező azért is frusztráló, mert bizonyos momentumokban átragyog egy-egy zsigeri, tiszta és őszinte pillanat, ami meglepő módon hatol át a monotonitás sallangján. Ez az apró mozzanatokból és rövid szerepekből is megmutatkozik, de talán a legmeghatározóbb a film egyedien megkomponált fináléja, ahol a túszdráma konklúziójával párhuzamosan fut Ohad Naharin impozáns koreográfiája az Echad Mi Yodea pészahi dalra. És gyakorlatilag itt fogalmazódott meg bennem, hogy a 7 vérfagyasztó nap fenomenális rövidfilm lett volna. Az idő korlátai közé szorítva, építve a zene és a tánc mondanivalójára, egy sokkal tömörebb, de annál velősebb értelmezését adhatta volna az entebbei drámának, anélkül, hogy rossz szájízt vagy unalmat keltene a nézőben. Sajnos azonban nem ez történt, így egy elég gyenge és egyenetlen filmről jöhetünk ki a moziból, anélkül, hogy beljebb lennénk: mert azt eddig is tudtuk, hogy párbeszéd nélkül nem lehet béke.

45
Értékelés
7 vérfagyasztó nap
Összességében
A 7 vérfagyasztó nap sokadik feldolgozása egy nagyon érdekes és komplex túszdrámának, amely azonban nem ad hozzá semmit elődjei értelmezéséhez, és önmagában is egy önismétlődő, túlhúzott egésznek hat, annak ellenére, hogy briliáns pillanatai és frenetikus fináléja emlékezetesek maradhatnak.
Pozitívumok
Remek alakítások
Egy-két fantasztikus pillanat
Szuper finálé...
Negatívumok
...de előtte sajnos monoton és önismétlő
Sekélyes, kibontatlan karakterek és motivációk
Gyakorlatilag úgy megyünk ki róla, ahogy be