Renegátok (Renegades – 2017) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2017-08-31
 

Míg világ a világ, mindig lesz olyan, aki megpróbál lehúzni még egy kis bőrt a náci arany témáról. Ezt kétféleképpen lehet megvalósítani: az egyik esetben igazi klasszikus születik (lásd Kelly hősei), a másikban pedig egy igencsak felejthető darab. A Renegátok sajnos utóbbi kategóriába tartozik. Sajnos. Mert szerettem volna szeretni ezt a filmet. Van valami ezekben a történetekben, ami mindig is menthetetlenül felcsigázott. Egy halom aranytömb a második világháború kellős közepén. Ki ne elmélkedne el egy pillanatra, milyen jobb sorsot tudna szánni ennek a vagyonnak. Annyi mindent ki lehet hozni ezekből a történetekből, annyiféleképpen meg lehet közelíteni. A Kelly hősei a háború elé állított görbe tükröt. A 2015-ös Fekete-tenger az arany után kutató brit-orosz csapat belső drámájára helyezte a hangsúlyt. A szintén pár éves Műkincsvadászok pedig arra próbált rávilágítani, hogy bizony van az aranynál értékesebb is, amit óvnunk kell akár a legnagyobb viharban is. A náci arany csupán eszköz egy nagyobb történethez, egy mélyebb gondolathoz az emberekről, értékekről. A legnagyobb bűn, amit el lehet követni, mikor az ember egy ilyen történethez nyúl, ha fogalma sincs, mit is akar kezdeni vele.

A Renegátok 1995 Bosznia-Hercegovinájában játszódik. A forrongó Balkánon a NATO egységei igyekeznek rendet tenni, köztük az USA Haditengerészetének elit alakulata is. Sullivan Stapleton és csapata, mikor éppen nem egy tankkal zúzzák le fél Szarajevót, igyekeznek jó viszonyt kialakítani a helyiekkel – isszák az italaikat, eszik a kebabjaikat, és lefekszenek a nőikkel. Persze mindezért fizetnek, pénzzel vagy szerelemmel. Mikor a csapat szépfiúja (Charlie Bewley) megtudja, hogy egy közeli tó mélyén a nácik által összeherdált aranytömbök pihennek, és az ügyeletes hercegnő (Sylvia Hoeks) is szép szemekkel pillázik rájuk, több sem kell a csapatnak, megindulnak az aranyért. Mindenféle katonai szabályzatot, NATO protokollt felrúgva.

Végtelenül egyszerű történettel állunk tehát szemben, amin nagyon sokat dobhat pár jól összetákolt szereplő, néhány váratlan csavar, félelmetes ellenségek meg valami jó zene. Na, ezek nem lesznek. A szereplők üresek, akár a szegény ember karácsonyfája. Van ugyan néhány erőtlen próbálkozás, hogy a főbb karaktereknek mélységet adjanak, de ezek megmaradnak tessék-lássék szinten. A csapat vezetőjének családi drámája nem ad semmit a történethez. A hazáját szerető és építeni akaró bosnyák lány és az amerikai tengerész kapcsolatában pedig felmerül a kérdés, hogy ki költözzön kihez, de soha nem jut el egy izgalmas összeütközés szintjéig. A karakterek annyira jelentéktelenek, hogy igazából a neveiket sem tudom felidézni. Az egész kicsit olyan, mint A hobbitban a törpök, akik egy nagy törpmasszaként masíroznak. Egyedül a karakterek bőrszíne és egy-két vázlatosan odafirkantott jellemvonás különbözteti meg őket, ami azért elég szomorú tényállás egy 66 millió eurós költségvetésű filmnél. Persze a költségvetés általában a járgányokra és petárdákra megy el – kétségkívül a látvány nem rossz –, de néha azért a forgatókönyvírót is megfizethetnék rendesen. Akkor talán került volna a Renegátokba pár fordulat, egy kis izgalom, és a főgonosznak csúfolt szerb tiszt, Petrovic is kicsit potensebb lehetett volna. Ezek híján ez egy tét nélküli meccs. Aminek már az elején ismerjük a győztesét.

Üde színfolt a filmben ugyanakkor J. K. Simmons jelenléte. A katonákat, rendőröket előszeretettel alakító színész hozza a szigorú, ámde enyhülésre hajlamos parancsnokot, aki egyben a Mikulás is: hol üveg whiskykkel, hol szivarokkal halmozza el hőseinket kétséges érdemeikért. A film legjobb viccei is az ő nevéhez vagy legalábbis jeleneteihez kötődnek. A többi humoros szóváltás inkább csak megmosolygást vált ki. Próbálnak a szereplők egy ilyen pajtis, jópofa hangulatot kialakítani, de mivel minket nem vonnak be, nehéz értékelni.

Sokat emelt volna a Renegátok színvonalán, ha az amerikai filmek unikumának számító és már unalomig ismert patrióta dallamok helyett populárisabb zenéket tettek volna be az akciójelenetek alá. Akkor rá lehetett volna fogni, hogy hát szándékosan nem vették komolyra a figurát. Nem egy filmet láttunk már, ahol az ilyen rock és pop zenék mentették meg a hangulatot. A búvárjelenetek magasztos dallamai még tetszetősek is voltak a fülnek, de ugyanúgy beillettek volna egy tigriscápákról szóló természetfilmbe. A Renegátok egy kiaknázatlan lehetőség, ami végső soron a semmitmondó karakterek, a több sebből vérző, sablonos forgatókönyv és a megalkuvó megoldások miatt bukik el. Arra még ugyan maradt energiája az alkotóknak, hogy a végén pár poénnal enyhítsék a rossz szájízt, de a Renegátok ettől még az a film marad, amit nem érdemes ajánlani. Nincs benne semmi, amiért különösen érdemes lenne elkerülni, de olyan meg pláne nem, amiért feltétlenül meg kellene nézni.



50
Értékelés
Renegátok
Összességében
Ha valaki nem vár tőle sokat, a Renegátok könnyed, egynyári kikapcsolódás. Kár, hogy a nyárnak már vége.
Pozitívumok
J. K. Simmons jelenetei
Negatívumok
Felejthető, egysíkú karakterek
Unalmas filmzene
Kiaknázatlan történet