Örökség (Hereditary – 2018) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-06-06
 

A barátokat mi választjuk, a családot nem. Egyrészt ők az állandó menedék, az otthon, a nyugalom és a kényelem, az ölelő biztonság, a melegség, a fészek, amely nevel és táplál. Másrészt ennek inverze is kialakulhat, ahol a családi közeg a lehető legborzalmasabb hely, a fájdalom, a könnyek és a szenvedés melegágya, a végtelen gyötrelemé. Azonban egyik sem választás kérdése: az alakít, az formál, amibe beleszületünk. Természetesen az említett helyzetek végletek, az emberek jelentős része pedig a kettő között lebeg általában: hol békésen élnek együtt a családtagokkal, hol veszekednek, de vagy így, vagy úgy, szeretik egymást. Az Örökség a családok mélyén rejlő traumákat, konfliktusokat, és „örökölt” feszültségeket veszi alapul, de csavar egyet a sémán paranormális elemekkel.

Annie Graham nemrég veszítette el édesanyját, azonban hamar kiderül, hogy közel sem harmonikus kapcsolatuk miatt nem a gyász hagyományos érzéseit ölti magára. Annie – talán hogy kevésbé érezze, hogy kicsúszik a kontrol a kezei közül – maketteket készít, amelyek gyakran bizarr helyzeteket dolgoznak fel. Két gyermeke szintén kissé furcsán kezeli a nagymama távozását: Charlie, a kisebbik lány, nagyi kedvence például a közeli faházban tölti az éjszakákat és furcsa figurák fabrikálásával üti el az időt; míg az idősebb Peter füvezéssel oldja frusztráltságát. Annie férje Steve egyértelműen más, mint a többiek, és nyugodt, összeszedett, racionális hozzáállásával próbálja összetartani őket. Hamar kiderül azonban, hogy egyfelől az elhunyt Ellen a család matriarkaként mélyen gyökerező nyomokat hagyott utódaiban, távozását követően pedig különös, emberfeletti hatások alá kerülnek Grahamék.

A kicsivel több, mint két órás film egyfajta lassan terjedő tűzként vonzza be nyomasztóan bizarr világába a nézőt, aki a horror klisék helyett nagyon alattomos, lassan kúszó félelemmel találja szemben magát. Ari Aster író-rendező első filmje ugyan ütemezésében hagy kívánni valót maga után, mégis olyan precíz, stabil kézzel vezeti a cselekményt, hogy szinte lehetetlen nem a képernyőre meredve izgulni. A műfaji sajátosságok mellett a családi konfliktusokat is előtérbe helyezi, mi pedig állandóan megkérdőjelezhetjük, hogy valóban megtörténik amit látunk, vagy csak a karakterek repedésekkel teli pszichéjének torz kivetülése.

A rettenetes hangulathoz pedig a szereplők kiváló alakítása járul hozzá, sőt, kifejezetten Toni Collette-é, aki Annie-t olyan nyers, olyan ösztönszerű realizmussal ruházza fel, ami maradandó nyomot hagy bennünk (és valószínűleg benne is). Milly Shapiro és Alex Wolff remekül adja át a gyerekek különös helyzetét, és a gyakran a tekintetükre fókuszáló kamera kiváló módja arra, hogy belelássunk, mit is érezhetnek. A veterán Gabriel Byrne szintén remek választás volt, aki a körülöttük elszabaduló felfoghatatlan fájdalom és gyötrelem közepette is próbálja az ész és a ráció erejével egybetartani az egyre jobban széthúzó és roncsolódó családot. A néhol épp, hogy hallható, néhol velőt rázóan felerősödő zene az operatőri munkával kéz a kézben telepszik a nézőre. Sokkal hatásosabb, hogy pattanásig feszülnek az idegek, és gyakran csak sejteni lehet, hogy mit látnak, vagy mit éreznek a Graham család tagjai.

A mű azért ennyire hatásos, mert a misztikum fenntartása mellett intim, már-már kellemetlen betekintést enged teljesen életszerű családi konfliktusokba, anélkül, hogy elcsépeltté válna (pár apró kivételt leszámítva). Ismét kiemelném Toni Collette szerepét abban, hogy ilyen mértékben hiteles és hihető lehessen, annak ellenére, hogy az okkult fokozatosan kúszik a cselekmény középpontjába. Pontosan emiatt tompítja azonban a film hatását az utolsó akkord, ahol a „kevesebb néha több” egy járhatóbb és ütősebb út lehetett volna. Az Örökség egy briliáns, bensőséges, szorongással teli, nyomasztóan közelről ábrázolt családi dráma, amelyet fájdalmas őszintesége mellett paranormális cselekménye tesz rémisztővé. Az audiovizuális kombinációhoz a szereplők fenomenális színészi játéka társul, amitől egy állandóan feszült, mélyre hatoló, felejthetetlen alkotás született. Az aggodalmas igazsága azonban az, hogy a családi örökség elkerülhetetlenül, mélyen beivódik az ember létébe, és ennek feldolgozása sosem egyszerű.

90
Értékelés
Örökség
Összességében
Az Örökség a horror klisék helyett a család rémisztő aspektusaival borítja ki nézőit, amelyet a precíz kameramozgás, az alattomosan bekúszó zene és a szereplők fantasztikus alakítása tesz emlékezetessé. Egy nyers, fájdalmas történet a családok szellemi örökségéről, amely ütemezési hibái, valamint kissé túltolt fináléja ellenére is a diskurzus és elemzés termőtalaja.
Pozitívumok
Borzasztóan nyomasztó atmoszféra
Fenomenális színészi alakítások, főleg Toni Collette részéről
Elgondolkodtató, mély tematika
Negatívumok
Az ütembeli egyenetlenség miatt vontatott lehet néha
Egy-két klisé azért felüti a fejét
A finálé tompítja az élét