Mission: Impossible – Utóhatás (Mission: Impossible – Fallout – 2018) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-07-31
 

Valami most helyre kattant.

Hónapok óta azon pörög a közvélemény, hogy vajon mit sikerül kihozni a hatodik M:I-sztoriból. Bejárta a sajtót az a felvétel, ahogy Tom Cruise egy elvétett ugrással, egy épület falának csapódva eltörte a bokáját, tucatnyi videót láthattunk arról is, hogy milyen vad akciójelenetek és kaszkadőrmutatványok lesznek benne, még a Henry Cavill bajszával kapcsolatos események is komoly hírértékkel rendelkeztek, így joggal számíthattunk arra, hogy az Utóhatás most aztán már tényleg az lesz, aminek szánták: ütős kémthriller. Annyi rendezője volt már ennek a szériának, az eddigi részek pedig annyira eltértek egymástól, hogy itt volt az ideje egy olyan alkotásnak, ami gatyába rázza a sorozatot. Jelentem, erre most sor került.

Hagytam magam elragadni a felfokozott médiaérdeklődés által, és magas elvárásokkal ültem be a vászon elé. Éltem a gyanúperrel, hogy a 147 percnyi játékidő ki fogja készíteni az ülőgumóimat, el sem tudtam képzelni, mi mindent kellett belepakolni egy kémsztoriba, amiért az ilyen hosszú lett. Mégis, azt kell mondanom, hogy minden percére szükség volt. A filmet Christopher McQuarrie rendezte, ő az első direktor, aki újrázik a sorozatban, ugyanis a legutóbbi, Titkos nemzet alcímű darab is az ő nevéhez köthető (J.J. Abrams, a M:I III rendezője most producerként vett részt a forgatáson). És McQuarrie – ismét – remek munkát végzett, nem véletlenül dolgozik együtt Cruise-zal immár hatodjára. Az továbbra is kétségtelen, hogy az egész széria Tom Cruise-ról szól, ezt a történetet is köré építik, az összes nagyjelenetet ő csinálja, sőt, több szereplő is coming out-ol – vagy így, vagy úgy –, hogy mennyire szereti Hunt-ot. Így, a hatodik résznél ezt már el kell engedni, fogadjuk el, hogy ez az ő bulija, amit ő maga menedzsel. Nem is rosszul, teszem hozzá halkan.

A film hozta a szokásos vonalat: egy balul elsült akció után az IMF fut a gonosz után, aki – “meglepő” módon – fel akar robbantani néhány atombombát. A színészek pedig mindent megtesznek, hogy hitelesek legyenek, nem volt ripacsriadó, pont annyit adtak hozzá a figurákhoz, amennyi szükséges. Tom Cruise újra megörvendeztet minket egy nagy rakás akciómutatvánnyal, melyek elvonják a figyelmet arról, hogy Ethan Hunt ebben a részben vajmi kevés karakterfejlődést tud felmutatni. Henry Cavill kitűnő választás volt August Walker karakterére, szinte belesimul a szerepbe, egészen a film egyik csúcspontjáig nem sikerült biztosan eldöntenem róla, hogy jó- vagy rosszfiú-e (az a fránya bajusz!). Angela Bassett játékában most sem csalódtam, kiváló színész, aki remekül hozza a nagyhatalmi körökben megkeményedett nő figuráját, bár sajnos nem tudunk meg róla sokat.

Rebecca Ferguson Ilsa-ját látva az volt az első gondolatom, hogy már megint jön ez a nő a semmiből, bele az események kellős közepébe, szándékai pedig ismét tisztázatlanok. Kevésbé rokonszenves a figurája, de valóban szükség van az általa generált feszültségre, mert akkor jelenik meg, amikor a főgonosz még nem lépett igazán színre. Apropó, gonosz! Az ötödik rész hagyott némi kívánni valót maga után, akkor ugyanis nem tudtunk meg sokat Solomon Lane-ről, csak annyit, hogy egykor ő is ügynök volt, és valamiért be van rágva a kémszakmára. Ez a mozi azonban végre ad némi magyarázatot erre, érdekes gondolatok hangzanak el arról, hogy mennyit bírhat el egy ember a hazájáért tett szolgálata során akkor, ha az folyton elárulja. Az állandó szereplőként megjelenő Luther Stickell ezúttal már nem egyszerűen hű bajtárs, hanem igaz barát. Valószínűleg kevés lett volna, ha továbbra is csak megbízható oldalkocsiként pozícionálják. A humorvonalat ezúttal is Benji (Simon Pegg) képviseli, aki számára végre eljött a régóta várt pillanat: maszkot húzhatott! Alec Baldwin pedig egy jól sikerült akcióval immár teljes értékű tagjává vált az idő közben családdá nemesedett formációnak.

A 3D IMAX-re tervezett látványvilág magáért beszél, a helikopteres résznél elképesztő panoráma tárul a szemünk elé, már ezért megéri kicsengetni a borsosabb jegyárat. A HALO-ugrás jelenetének vágása olyan jól sikerült, hogy egyetlen snittnek tűnik az egész, amivel olyan izgalmat teremt, hogy az ember a karfát markolja. Feszültségből egyébként sincs hiány, a teljes film alatt alig jutunk levegőhöz, mire lezárul az egyik jelenet, épp csak felocsúdunk, és jön a következő roham – mindezt pedig úgy sikerült összerakni, hogy nem válik tömény unalommá. A látványt tovább fokozza a Lorne Balfe által komponált filmzene, mely a nagyzenekarra írt betétekkel hű maradt az eddig megszokott dallamokhoz, és természetesen a sorozat védjegyévé vált zeneművet sem fogjuk hiányolni. A történetvezetés közben párszor kilógott a lóláb, mára kitanulhattuk az IMF módszereit, így volt két olyan jelenet, amikor az elejétől tudni lehet, hogy mi lesz a csattanó. Nem vetem az alkotók szemére, de emiatt felmerül a kérdés, hogy egy ilyen jól sikerült rész után van-e még meglepetés a tarsolyukban, amit nem lőttek el a húsz év alatt. Reméljük, igen.


Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés11 Votes71

90
Értékelés
Mission: Impossible - Utóhatás
Összességében
A hatodik részre végre beérett a sorozat! Az Utóhatás ugyanis egy minden tekintetben végig gondolt, jól összerakott, akciódús és feszültséggel teli alkotás lett, amely várhatóan letarolja az összes nyári látványfilmet. Ütős blockbuster és emellett méltó folytatása az eddigi részeknek, ami nem csak M:I-rajongóknak kötelező látnivaló.
Pozitívumok
Grandiózus és látványos akciójelenetek
Állandóan fenntartja a feszültséget
Hiteles színészi játék
Kerek történet
Negatívumok
A főshősön kívül a többi szereplő mellőzve van
Néha nehéz követni, hogy ki kivel van