529 megtekintés

Láthatás (Jusqu’á la garde – 2017) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-03-19
 

Idén márciusban először jártam a Budapesti Francia Intézet mozijában. Otthonosan éreztem magam onnantól kezdve, hogy az épületbe beléptem, aztán tovább a terembe. Nagyjából középen-fent kényelmesen helyezkedtem el. Az erős téma hangulata lelki szemeim előtt lebegett a cím és a plakát alapján, de ezt a plusz vetítést gyorsan kikapcsoltam. A film elején egy tárgyalás zajlik. Láthatásról döntenek. Minden tiszta szürkének hat, mindenki feszült, kiváltképpen a szülők. A gyerekek nincsenek jelen, csak idézeteket olvasnak fel tőlük különböző területekről. Számomra hihetetlenül nyomasztó képsorok ezek. Fészkelődtem is a székben, miközben megfordult a fejemben, még most itt az elején hasonlóan ki kéne menekülnöm a helyiségből, mint ahogyan a szülők teszik az aktuális tárgyalás végeztével.

Xavier Legrand rendező természetes egyszerűséggel teremti meg azt a világot, amelyben a színészek mimikákon, szavakon, mozdulatokon keresztül teljes szinkronban a témával alakítanak, méghozzá hitelesen. Lebilincselt a vászonra vitel, a megközelítés, így bent maradtam. A film dokumentumfilmre emlékeztető őszinteséggel és pontossággal dolgozza fel a brutálisan nehéz szituációkat. Így utólag visszagondolva egyáltalán nem lepedődtem volna meg, ha egy Sir David Attenborough-szerű jelenség bukkan fel, s narrációba kezd. Középiskolai biológia tanárnőmtől tudom, hogy Attenborough volt az, aki elsők között kezdte el rögzíteni az állatok életét úgy, hogy ő bizony odament a természetes élőhelyükre és közvetlenül adta információkat az érdeklődő közönségnek.

A Láthatás című alkotással egy olyan család privátszférájába pillanthatunk be, ahol minden széthullani látszik, elsősorban ugye egyéni szinteken. Többnyire külső és belső küzdelmek, elfojtások, kirobbanások, éles hangulatváltozások vannak terítéken. Részemről a szülők irányába szinte megbocsájthatalan tud lenni, ha saját (önhibán belüli) működésükből kifolyólag olyan feladatokat generálnak, valamint ruháznak egy gyermekre, melyekkel akkor ott neki egyáltalába véve az égegyadta világon semmi dolga se lenne. Főleg azért, mert ezek a feladatok időt vehetnek el tőle. Napokat, heteket, akár éveket, hiszen foglalkozni fog velük, ahelyett, hogy éppen például önfeledten játszana vagy önmegvalósítana egy szívének, lelkének egyaránt kedves térben. Ebben a 93 percben a gyerekek hasonlóan sok felesleges feladatot kapnak a “felnőttektől”. Thomas Gioria korához képest lehengerlően játsza el a tizenegy éves vívódó Julian szerepét. De nem csupán az alakítások, a történet, a rendezés letisztult és érthető, hanem az operatőri munka is, ami Nathalie Durand nevét fémjelzi.

90
Értékelés
Láthatás
Összességében
A tragédia, a családon belüli erőszak felé egymással párhuzamosan futnak a szavak, a cselekmények, a képkockák. A váratlan fordulatok sem zökkentik ki a drámai alkotást a természetes áramlásból. A film műfajához az elejétől a végéig hű marad. Aki szórakozásra, kikapcsolódásra vágyna, annak ezt a mozit nem ajánlom.
Pozitívumok
Kerek történet
Természetes és őszinte megközelítés
Thomas Gioria játéka
Negatívumok
Denis Ménochet néhol túljátsza a szerepét
A film végi dráma kissé giccsbe hajló