Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs – 1992) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-05-12
 

Quentin Tarantino korunk egyik legkarakteresebb rendezője, aki öntörvényű filmkészítésével állandóan újraértelmezte magát, valamint a műfaji kliséket. Művei az erőszakot, a stílusosságot, a ravasz párbeszédeket és a popkulturális utalásokat ötvözik sajátos narratív struktúrával, amitől filmjei egy nagyon egyedi, felismerhetően jellegzetes formát öltenek. A 90-es évektől napjainkig valami újat, valami mást produkált, de mindig nagy betűs „mozira” invitálta a nézőket, akik popcornjukat és üdítőjüket szorongatva izgulhatták, nevethették és szörnyülködhették végig kalandjait. Azonban a 90-es évek kölykei moziban nem igazán tekinthették meg filmográfiájának kezdeteit, most viszont itt a remek alkalom: újra a mozikban első filmje, a kultikus és klasszikus Kutyaszorítóban.

A sztori egy balul elsült gyémántrablás előzményeit és következményeit ábrázolja, anélkül, hogy magából az eseményből bármit mutatna. Tarantino már itt megmutatta, hogy mestere a történetmesélésnek, így a múlt és a jelen gyakran keresztezi egymást, és a karakterek kivesézése útközben, sokszor váratlanul következik be, alakítva jellemüket, és megmagyarázva döntéseiket. Ez a fajta struktúra kiemeli a forgatókönyvíró-rendező sajátos humorát is, ahol véres és brutális jelenetek közé kerülnek könnyű hangvételű komikus szegmensek és párbeszédek.
Az ötfős, egymás számára ismeretlen brigád, akik Blues Brothers szerkóban és szín kódnevekkel jönnek össze Joe és fia, Eddy hívására, hogy kiraboljanak egy gyémánt nagykereskedést. Mr. Drapp szitává lövi az ártatlanokat, Mr. Narancs pedig kap egy gyomorlövést, míg a magának való Mr. Pink meggyőződése, hogy valaki köpött a zsaruknak.

A történet jelentős része egy színházi előadáshoz hasonlít a menedékhelyül szolgáló raktárban, ahol az életben maradt gengszterek egyre gyülemlő tesztoszteronjukkal egymásnak feszülve próbálnak rájönni, hogy mi sülhetett el balul. Tarantino nagyon tudatosan, de nem öncélúan alkalmazza az erőszakot, kifordítva a bűnözők macsó mivoltát, és építve az erőszak általános kultúrájára, és arra, hogy a problémamegoldás gyakran első és egyetlen célja. A literekben folyó vér és az állandó ordibálás közé pedig beékelődnek a visszatekintések arról, hogy ki miként került be a buliba, illetve hogyan alakult a sorsa.
Ezek a jelenetek sokkal lazábbak és hangvételük is könnyedebb.

A figurák itt kötetlenül, teljes nyugalomban cukkolják egymást, vitatkoznak a névválasztásról, vagy kitárgyalják a borravaló adás természetét. Filmekről és zenékről diskurálnak, ami egy kicsit talán sok lehet egyrészt az utókornak, másrészt a beavatatlanoknak, akik nem ismerik a 70-es évek amerikai slágereit, vagy nem fogják a filmes poénokat. Ettől függetlenül a színészek és a párbeszédek természetessége sokkal hihetőbbé teszi a karaktereket, amely pedig a durvább részeket még hatékonyabbá teszi. Az egész filmnek pedig a bűnözős krimik és a noir klasszikusok egyfajta újraértelmezése, amely egyrészt hatalmas mértékben hódol elődeinek, másrészt kacagva rúgja fel a klisévé változott formaiságokat. Tarantino fenomenális precizitással vezeti színészeit, illetve magukat a nézőket is, játszva az érzelmeikkel, hirtelen váltogatva a hangsúlyt – sőt, sokszor disszonáns elemekkel vált még ütősebbé egy adott szakaszt.

Steve Buscemi remekül alakítja a feszült, kiakadt Mr. Pinket, míg Michael Madsen, mint Mr. Drapp a szadisták nyugodt, rideg tekintetével mered a többiekre. Harvey Keitel, a karrierbűnöző Mr. Fehér szerepében szintúgy meggyőző, ahogy a bődületesen fiatal Tim Roth, mint a lassan elvérző újonc Mr. Narancs. Tarantino a szerep nagyságától függetlenül a maximumot hozza ki csapatából, akik mint egy jól bejáratott öltözéket húzzák magukra karaktereiket, mesterien elevenítve meg őket, akár konfliktus, akár épp lazulás van.
Andrzej Sekula operatőri munkája is ehhez járul hozzá, akár a raktár klausztrofóbiás helyszínén, a feszültség közepén helyezi fókuszba az eseményeket, akár a kikapcsolódásként szolgáló fogadóban köröz a semmiségekről diskuráló csapat körül. A már elhunyt Sally Menke, aki haláláig minden filmjét vágta, pedig ismerős precizitásával végezte munkáját, még feszesebbé és izgalmasabbá téve még a legkisebb elemeket is.

A Kutyaszorítóban minden idők egyik legkiválóbb független filmje, amely a 90-es évek elején bebizonyította, hogy a nyers energia, a spontaneitás, a humor és a kreativitás vagány, egyedi, és maradandó élményeket eredményezhet. Mindez vegyítve a rendező hatalmas popkulturális szenvedélyével egy olyan egészet hozott el a nézőknek, amely megbotránkoztat, de szórakoztat, amely elgondolkoztat, de ki is kapcsol. Ideális időtartamával egy többször nézhető remekmű – amelyre remek alkalom az eredeti szinkronos vetítés -, és amelyen az idő vasfoga épp, hogy csak pár milliméterre tudta bevájni magát. Aki nem látta, annak remek alkalom a pótlásra, a Tarantino rajongók pedig újból megtapasztalhatják, hogy mi indította el a modern filmművészet fenegyerekét útján.

100
Értékelés
Kutyaszorítóban
Összességében
A Kutyaszorítóban Tarantino kimagasló és meghatározó munkásságának első komoly lépése, amely a független filmművészet és az ipar titánja. A film a műfaji sajátosságokat, a popkulturális utalásokat, a párbeszédeket és az erőszakot oly mesterien kezeli, hogy nem meglepő, mennyire meghatározó lett az évek során.
Pozitívumok
Fantasztikus történetmesélés és remek alakítások
Kiváló hangulatbés végig izgalmas
Remek stílus és hangulati egyveleg
Negatívumok
A túl sok popkultúláris utalás idegennek tűnhetnek