Kutyák szigete (Isle of Dogs – 2018) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-04-19
 

Érdekes, hogy mely országokban szokás szinkronizáltan adni a filmeket – mint például Magyarországon -, és hol dominál a felirat – mint például Görögorszgában. Függetlenül a szinkron minőségétől, teljesen más élményben részesülhetünk, és nem csak azért, mert anyanyelvünkön hallhatjuk megszólalni a karaktereket. A fordítás ugyanis egyfajta értelmezés. Gondoljunk például a Frédi és Bénire: a magyar verzió gyakorlatilag egy teljesen más mű az eredetihez képest, és nem annak átültetése. A fordítás így rengeteget változtathat és változtat is az élményen, Wes Anderson pedig meglepően érdekes módon járta körül ezt a témát a Kutyák szigetével – azon kívül, hogy egy fergeteges filmet rendezett.

A történet Japánban játszódik, pontosabban Megasaki modern városában, ahol egy végzetes kutya-influenza miatt az ember legjobb barátja egyre rosszabb állapotba kerül. Kobayashi polgármester így meghozza a döntést, hogy a létező összes ebet – függetlenül attól, hogy háziállat, vagy kóbor – a Szemét-szigetre szállítsák,ahol eltölthetik hátralevő életük részét. A kutyák így ellepik a szemétdombot, és létrejön a Kutyák Szigete, ahol falkákba csapódva küzdenek a túlélésért. Egy ilyen öt fős (kutyás?) csoport élete azonban hirtelen új irányt vesz, miután megérkezik a polgármester fogadott fia Atari, hogy megmentse egykori kis kedvencét. Kezdetét veszi hát a kaland, amely során egyre sötétebb titkok derülnek ki magáról a városról is, és párhuzamosan lehetünk szemtanúi az emberek és a kutyák történeti fejlődésének.

A jellegzetes stop-motion animációs stílus egy nagyon egyedi bábjáték hangulatot kölcsönöz a filmnek, és Wes Anderson a szimmetriához való eszméletlen vonzalmának köszönhetően tökélyre csiszolt maketteket láthatunk megelevenedni. Minden egyes képkockából árad a maximalizmus, akár a sajátosan drapp színpalettát, akár a kompozíciókat, akár az apró mozzanatokat nézzük. Öröm látni minden egyes mozdulatot, minden megvalósuló elképzelést, minden aprólékosan elhelyezett díszletet. A kutyák és az emberek egyaránt kifejezőek, és az „akciójelenetek” megvalósítása nagyon kreatív megoldásokkal történt: a bunyóknál például rajzfilmszerűen, mintha egy nagy porfelhőben gyepálnák egymást a karakterek, ahol a portömeg vattából készült. Anderson sajátos stílusának megfelelően a bájos, kellemes és szerethető szegmensekbe váratlan,de mégis kissé komikus brutalitás szorul, és ez a fajta humor az egész művet áthatja. Egyfajta száraz, fapofával közölt abszurditás, amely a tematikai elemeket is felnagyítja, de végtelenül szórakoztató. Ugyan nem hangos kacajokat vált ki, hanem inkább mosolygós, „vettem a lapot” bólogatást, ez nem negatívum, csupán tény. Narratívája pedig érdekes témákba nyúl bele a politikáról és az alkalmatlan vezetőkről, illetve a korrupcióról, de komolyabban nem feszegeti őket. Az összhangulathoz pedig jelentősen hozzájárul a szinkron, a fordítás, valamint annak hiánya.

A mű már a legelején közli a következőt: „Az emberek a filmben csak anyanyelvükön szólalnak meg (időnként szinkrontolmács, külföldi cserediák és elektronikus készülék által tolmácsolva). A kutyák ugatását angolra fordították.” Ez ad egy nagyon érdekes dinamikát, ugyanis az emberek szinte mind japánul beszélnek, ami az átlag néző számára érthetetlen lesz – bár kikövetkeztethető a kontextusból. A főbb kutyákat egy csapat neves színész szinkronizálja remekül: hallhatjuk Bill Murray-t, Edward Nortont, Bob Balabant és Jell Golfdblumot, akik ugyan négy különböző ebnek kölcsönzik hangjukat, mégis úgy tűnik, mintha csak együtt válnának egy teljes karakterré. Velük lóg még egy harapós kóbor, aki gyanakodva közelít csak az emberekhez – az ő jellemét pedig remekül adja át Bryan Cranston.

Az izgalmas azonban az egészben, hogy a japánul nem tudó nézők kulturális felületességekkel találkoznak – szusi, szamurájok, és így tovább – csak a szigetország vonatkozásában -, ha valaki jártasabb a kultúrában, kellemeset csalódhat. Anderson és csapata valami lenyűgöző lelkesedéssel készített egy laza keresztmetszetet Japánról a helyiek – és rajongók – számára egyaránt, ottani híres színészeket alkalmazva, és olyan apróságokat rejtve el, amely az ott élőknek evidens. Akár a japán televízió jellegzetességeiről, akár kis üzletek bemutatásáról van szó, művi pontossággal és odaadással raktak össze mindent. És itt jön képbe a fordítás: rengeteg minden átadhatatlan, és ez nem is érdekli őket – hanem érti valaki, akkor ennyi; nem érti. A tolmácsolás folyamata pedig sokszor „megbízhatatlannak” bizonyul, amikor a tolmács maga saját gondolatait viszi bele a szövegbe, vagy kiszól, hogy „Ezt majd később elmondom”. Ettől sokkal őszintébb lesz a film, és amellett, hogy fenomenális animáció és humor itatja át, kulturálisan sem sértő vagy felemás.

Ne várjunk komplex történetet vagy váratlan fordulatokat, de itt nem is ez a lényeg: Wes Anderson újból egy sebészi pontossággal megszerkesztett remeket alkotott a nézőknek, kiváló animációval, remek humorral, és elég egyediséggel ahhoz, hogy kitűnjön. A történet picit vázlatszerű, a főbb karakterek pedig egyenetlenül vannak kidolgozva, és egy-két elképzelés mintha nem teljesedne be igazán, de ízig-vérig szórakoztató, kreatív és lelkes.

90
Értékelés
Kutyák szigete
Összességében
Wes Anderson mesterien tér vissza az animációs filmek világába, ahol újból kibontakozhatnak sajátos elképzelései. Kutyák szigetét – narratív kibontatlansága ellenére – az ötletes témák, kiváló megvalósítások és nagyon érdekes elemzései a fordítás és átültetés témájának teszik egy igazán fantasztikus élménnyé.
Pozitívumok
Lehengerlő képi világ
Fantasztikus animáció
Remek humor és elgondolkodtató téma a kulturális különbözőségről
Negatívumok
A főbb karakterek egyenetlen kidolgozása
Egy-két komolyabb témába belekezd, de nem fejezi be
A kevésbé beavatott nézőnek máshogy jöhet le a film