Interjú Paolo Genovese-vel, a Teljesen idegenek és a Hely című filmek rendezőjével

Írta: Közzétéve: 2018-03-08
 

Nagyon szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhatom, amiről gyerekkoromban álmodtam”-nyilatkozta napjaink egyik legsikeresebb olasz rendezője, Paolo Genovese, a budapesti sajtótájékoztatón.

A rendező, a magyar közönség előtt a 2016-ban bemutatott Teljesen idegenek című filmjével vált ismert. Valóban elsöprő sikerűnek mondható a film, hiszen a rendező saját bevallása szerint hazájában már szinte társadalmi téma lett, színdarab készül belőle, televíziós műsorok állandó szereplője, idéznek belőle és bár Olaszországban már két éve bemutatták, az érdeklődés iránta mit sem csökkent, éppen a mindenkit érintő témája miatt.

Új filmje, a Hely (The Place) pedig hasonló népszerűségre számíthat. Nekem már volt szerencsém látni egy héttel ezelőtt és még nagyobb örömömre hétfőn este, több más újságíróval együtt a sajtótájékoztatón kérdezni is tudtam a filmjét Budapestre elkísérő Genovésétől. Így aztán megtudhattuk, hogyan viszonyul korábbi sikerfilmje remake-jeihez, mi inspirálta és hogyan került a filmes szakmába.

Mit gondol arról, hogyan érinti, hogy a Teljesen idegenek olyan sikeres lett, hogy több országban is remake-et készítettek belőle?

– Összességében a film sikere, hogy 60 országban forgalmazták és ebből 10 országban is remake készül, örömmel tölt el. Ugyanakkor őszintén szólva kicsit furcsa érzéseket ébresztett bennem, amikor megnéztem ezeket a remake-eket. Voltak bennük olyan részek, amiken én heteket, hónapokat gondolkodtam a forgatókönyv írásakor, és ezeket az adott nyelvi környezetnek megfelelően teljesen megváltoztatták, felforgatták. Mondhatnám, hogy ez egy gyönyörű dolog, de őszintén szólva nem tölt el jó érzéssel. Kissé paradox dolog ez, mert ha egy az egyben leforgatják a filmet, változtatás nélkül, arra azért nem mondhatjuk, hogy eredeti ötlet, így a változtatások valóban szükségesek, de ezzel együtt ez annyira nem kedves számomra. Látva például a spanyol verziót, megfogadtam: a többit biztosan nem nézem meg.

A kérdésre, hogy volt-e beleszólása, mennyit változtathatnak az új verzió készítői, azt válaszolta, hogy sajnos nem, de utólag úgy gondolja, fontos lett volna, hogy „a film mindenképpen vígjátékként induljon és drámaként fejeződjön be. Ez a kettősség alapvető fontosságú volt, de ezt a vonalat a spanyolok teljesen figyelmen kívül hagyták és vígjátékot készítettek.

A Teljesen idegenek egy vacsoraasztalnál játszódott, a The Place pedig egy kávézóban, mindegyik sokszereplős kamaradarab, ez szándékos?

– Ez a tizenkettedik nagyjátékfilmem. Teljesen véletlen, hogy éppen két olyan filmet készítettem egymás után, amely egy zárt térben játszódik. Most éppen olyan életszakaszban vagyok, hogy szeretem górcső alá venni az embereket, az érzelmeiket, a vágyaikat és inkább ez mozgat, semmint a helyszín. A következő filmem is teljesen más lesz, ott nagyon sok helyszínen fogok dolgozni.

Volt-e az új filmjében olyan karakter, akit különösen kedvelt vagy van-e olyan, akit a való életből vett?

– Nem. Az új film középpontjában a morál, az etika áll, a központi kérdése az, hogy mire vagy képes azért, hogy megkapd, amire vágysz? Azért, hogy a közönség ezt a kérdést feltegye magának, a történéseket sok szereplő szemén keresztül kellett felvonultatni, azért, hogy a nézők tudjanak azonosulni a szereplők valamelyikével, vagy épp egyikükkel sem. Az volt a célom, hogy mindenki találja meg azt a szereplőt, aki közel áll a szívéhez.

– A Teljesen idegenek kapcsán nyilatkozta egyszer, hogy eredetileg az olaszok titkos életéről szeretett volna filmet készíteni, végül ez nem így alakult.

– Azt semmiképpen nem szerettem volna, hogy a film egy geg-sorozatba fulladjon. Akkor döntöttem el, hogy a film témaként a mobiltelefonokat és az ezekbe zárt titkokat járja majd körül, amikor rájöttem, hogy mennyire sok aspektusból megváltoztatja ez a pici eszköz az életünket. Amikor írtuk a forgatókönyvet, akkor is ott voltak az asztal közepére kitéve a telefonok.

Az is az eszembe jutott, hogy mennyire nem ismerjük a körülöttünk élőket, mennyire más kép alakulhatna ki bennünk, ha belenézhetnénk a telefonjaikba.

Ezúttal miért angol címet adott a filmjének, miért éppen The Place a kávézó neve, ahol játszódik?

– Nincs különösebb indokom, de legfőképpen azt szerettem volna, ha nem egy Olaszországhoz kötődő helyről beszélünk, hanem egy világban fellelhető bármilyen helyről. Az volt a szándékom, hogy egy semleges, általános helyet teremtsek.

Amikor Rómában éltem fiatal srácként, néha elmentem gitározni egy bárba, aminek a neve The Place volt, az egyetlen hely Rómában, ahol nemzetközi közönség gyűlt össze, valószínűleg ebből inspirálódtam, amikor úgy döntöttem, hogy ezt a címet adom a filmnek.

Mit gondol, miért bíznak meg a film szereplői a főszereplőben, hogy ő majd teljesíti a kívánságukat? Ez kapcsolatban van azzal, hogy az interneten rengeteg az úgynevezett csodatevő ember, aki azt állítja, hogy tudja a biztos gyógymódot a rákra, például?

– A főszereplő férfi nem egy valós embert jelenít meg, hanem egy olyan kérdést inkább, amelyet mindannyian felteszünk magunknak, amikor fontos döntés előtt állunk. Azt mondhatnám, önmagunk egy része inkább, akit mindig kérdőre vonunk döntések előtt.

Mi adta a film alapötletét?

– Egy kanadai, részenként 20 perces websorozat, azzal a központi kérdéssel, hogy meddig képes elmenni az ember azért, hogy megkapja, amire vágyik. Nagyon tetszett az ötlet és szerettem volna, ha ebből egy nagyjátékfilmet készíthetek, ezért még Kanadába is elutaztam, a sorozat producerével tárgyalni. Az is foglalkoztatott, hogy hogyan számolhatunk le a belső démonainkkal, hogyan foghatjuk meg az emberi vágyat.

Bár elvontak a filmek témái, ezek mégiscsak Olaszországban játszódnak. Gondolt már arra, hogy külföldön forgasson filmet?

– Teljesen véletlen, hogy a következő filmemet éppen az USA-ban, Manhattanben fogom forgatni, angol nyelven. Viszont úgy gondolom, ahhoz, hogy egy film széles, nemzetközi közönséghez szóljon, nem feltétele az, hogy angolul készüljön el, vagy nemzetközi színészgárdát vonultasson fel, inkább az, hogy a saját országunkban, a saját színészeinkkel forgassunk és egy olyan témát találjunk, ami mindenkihez szól és kifelé beszéljen, ne egy nemzet keretei között maradjon.

– Hogyan került a digitális média és a reklám oldaláról a mozifilmek világába?

– Valóban dolgoztam a reklámszakmában is. Akkor éreztem meg, hogy mozifilmeket szeretnék készíteni, amikor a sok reklámhoz használt rövidfilmeket forgattuk. Az egyik rövidfilmemet nagyon fontos olasz elismeréssel tüntették ki és a producer felajánlotta, hogy egész estés filmet is rendezhessek.

Ez egy nagyon fontos rövidfilm volt a szakmám szempontjából. A locarnoi fesztiválon a mozigépész egy szerencsétlen beállítás miatt homályosan, életlenül vetítette le. Felhívtak, hogy megnyerte a fesztivált, pontosan azért, hogy milyen bátorságra vall egy ilyen fontos témáról életlen filmet készíteni. Arról szól, hogy egy kislány milyen viszontagságokon ment keresztül déli származása miatt. Északon kinevetik, diszkriminálják, a beszédstílusa miatt, mivel a nyelvjárások Olaszországban teljesen felismerhetőek.

– Mit kérne a névtelen embertől, vagy kért volna, amiért bármit megtett volna?

– Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert azzal foglalkozhatom, amit gyerekkorom óta szeretnék: hadd meséljek történeteket. Ez volt az álmom: a történetmesélés. Ha ez nem valósulhatott volna meg, ezt kérném.

Hogy meddig mennék el? Ez a kérdés, mivel ez a film alapkoncepciója. Általában a névtelen férfi valami borzalmas dolgot kér. én most az adott élethelyzetemben nem tudnék olyan szörnyű dolgot megtenni, hogy megkapjam azt, amit szeretnék. Tényleg szerencsésnek mondhatom magam, mert nem is vagyok erre rákényszerülve.

Ha elővennénk a telefonját, mi volna az, amitől félne, hogy előkerül belőle?

– Természetesen nem árulhatom ezt el, ezért rendeztem meg a Teljesen idegeneket, hogy figyelmeztessek mindenkit: nem érdemes mások telefonjába nagyon belenézegetni.

Szerintem sem, vannak dolgok, amik jobb, ha sosem derülnek ki. Menjünk inkább moziba!