Fekete Párduc (Black Panther – 2018) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-02-14
 

Az ember életében mindig van egy pont, ami arra készteti, hogy végre felnőjön és felelősség teljes döntéseket hozzon. Mindenkinek eljön egyszer ez a pillanat és amikor eljön, akkor derül ki igazán, hogy milyen fából faragták az embert. De nem feltétlenül biztos az, hogy az általunk meghozott döntések mindig jók és ezeknek súlyos következményei lehetnek. A Fekete Párduc ezt és még hasonló kérdéseket boncolgat és bármily meglepő is, de mer belemenni ezeknek a témának a mélységeibe. Éppen, ezért a Marvel Filmes Univerzum egyik legérettebb darabja lett.

A Fekete Párduc kalandja a 2016-os Polgárháborúban kezdődött, ezért nem véletlen, hogy az ottani történések után egy héttel veszi fel a fonalat. A történet szerint T’Chala hazatér Wakandába a koronázása alkalmából, hiszen apja halála után Ő a jogos trónörökös. De ez nem lesz számára egyszerű, mert meg kell győznie több törzs képviselőit is, hogy nincs nála rátermettebb ember a feladatra. Ezt pedig különböző feladatok teljesítésével tudja elérni. Itt jönnek képbe az antagonisták. Természetesen nem készülhet Marvel film főellenfelek nélkül és szegény Párducunk ebből hármat is kap, ráadásul mind a három igen fajsúlyos ellenfele a képregényekben. Ezen három rosszfiú pedig nem más, mint: M’Baku (Man-Ape) a Jibari törzs vezetője, a Bosszúállok: Ultron korában már bemutatkozott Ulysses Klaue és Erik Killmonger.

A forgatókönyv ugyan sablonos, viszont rendkívül intelligensen van tálalva. A karakterek logikusan, reálisan cselekszenek és mindenkinek érthetőek a motivációi, valamint döntései. A két ellenpólussal abszolút lehet azonosulni. Először is ott van T’Chala, akinek a nyakába szakad a királyi teendők sokasága és nagyon nehezen birkózik meg ezekkel a kezdetekben. Kívülről iszonyatosan magabiztosnak és lazának mutatja magát, viszont belül még mindig csak egy gyászoló gyerek. A másik oldalon pedig ott van Erik Killmonger, aki a nulláról indult, de ennek ellenére határozott, tudja mit akar és véghez viszi azt, amit eltervezett bármi áron. Könyörtelen, de mégis nemes cél vezérli még, akkor is, ha túlzottan radikálisak az eszközei. Chadwick Boseman és Michael B. Jordan, akkor is elvinnék a hátukon a filmet, ha gyengébb lenne a történet. Kettejük párosának pedig olyan nevek asszisztálnak a teljessség igénye nélkül, mint Angela Bassett, Forest Whitaker, Danai Gurira, a The Walking Dead Michonne-ja, Daniel Kaluuya, Lupita Nyong’o, Martin Freeman és Andy Serkis, mint Ulysses Klaue.

Nagyon jó volt látni Serkist hús-vér szerepben is és látszott rajta, hogy élvezi azt, amit a vásznon művel, de sajnos még így sem tudta megmenteni Klaue kétdimenziós karakterét. Viszont külön tennék említést Letitia Wrightról, aki Shurit, T’Challa kis húgát alakítja, igazi üde színfolt a történetben. A poénok többsége is az ő nevéhez köthető, amik persze Marvel film révén olykor gyerekesek tudnak lenni, de mégis ülnek. Viszont, akivel nagyon sokáig nem voltam kibékülve az Martin Freeman ügynöke. Everett K. Ross még a Polgárháborúban tűnt fel és ott sem volt egy számottevő karakter. Itt sem aprít különösebben sokat a levesbe azon kívül, hogy álatal csatlakozik be végérvényesen Fekete Párduc a nagy kánonba, valamint ő a néző is, aki ámulva, csodálkozik rá mindenre, amit Wakanda tud nyújtani. Ott van még a kötelező öreg bölcs és az aggódó anya királynő (Whitaker, Basett), a király testőrség (Gurira), az T’Chala exe (Nyong’o) a rivális M’Baku (Winston Duke) és a jó haver (Kaluuya).

Ryan Coogler rendező, aki egyébként a forgatókönyv írásban is részt vett nagyon jó munkát végzett. A film nagyon feszes, hangulatos és dinamikus lett. Jól van balanszolva a humor, akció, dráma szentháromság és a film soha nem ül le. Ehhez hozzájárul a fantasztikus zene is, ami többnyire modernizált törzsi zene, valamint Kendrick Lamar a filmhez írt dalai. A harcok jól koreografáltak és igazán látványosak. Még az előzetesekben folyamatosan durrogtatott autós üldözés is egész elviselhető volt. A film tökéletes atmoszférája viszont magával Wakandáv lesz teljes. Nagyon féltem, hogy úgy lesz megoldva a város, mint egy New York szerű nagy high-tech metropolisz csak éppenséggel Afrikába helyezve, de hála az égnek nem így történt.

Wakanda egy lélegző, élettel teli és saját személyiséggel rendelkező hely. Saját kultúrával, hierarchikus rendszerrel, infrastruktúrával rendelkezik és itt fontos megjegyeznem, hogy teljesen egyedi az egész. Merem állítani, hogy ilyen ötletesen felépített várost filmben még nem láttam, pedig már a Szárnyas Fejvadász világa sem volt semmi. Szerencsére sokat foglalkozik a film az előbb felsoroltakkal. Megpróbál mélyre ásni a mitológiában, de sajnos nem jut elég idő rá, mert egyéb más helyszínek elveszik tőle azt. Pedig van itt minden mi szem szájnak ingere: Belső viszályok, politikai viták, agrár környezet, ahol állatokat tenyésztenek, gyógynövények, rituálék, high-tech felhőkarcolók és törzsi épületek.

Látszik, hogy nagyot akart fogni a Marvel ezzel filmmel és sikerült is neki. Komoly téma, kellő mennyiségű humor, a megszokott sztárparádé, egy teljesen új helyszín, amely újfent megbolygatta az univerzumot. A 2 óra 15 perc játék idő úgy elrepült, hogy csak néztem. A film tempóját már az in medias res kezdés is sugallja, ahol tömör 2 -3 percben elmesélik Wakanda és a Fekete Párduc eredettörténetét. Amit igazán sajnáltam, hogy Serkisből nagyon keveset kaptunk és Wakanda kultúrájából is simán eltudtam volna még viselni egy pár percet. Marvel filmről lévén szó célszerű kivárni a stáblista utáni kettő darab jelenetet, az egyik az esetleges folytatást készíti elő, a másikban pedig feltűnik egy régi ismerős.

 

90
Értékelés
Fekete Párduc
Összességében
A Fekete Párduc egy szuperhős filmbe bújtatott high-tech királydráma. Szép és nem túl giccses befejezéssel.
Pozitívumok
Meglepően mély történet
A modernizált törzsi zene
Wakanda elképesztő világa
Fekete Párduc, Shuri és Killmonger
Negatívumok
Kevés Klaue
Wakandából is lehetett volna több