2369 megtekintés

Fantomszál (Phantom Thread – 2017) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-01-25
 

Az ember alapvetően egy társas lény, függetlenül attól, hogy különféle okokból – például a hosszas magány alatt – képes meggyőzni önmagát ennek ellenkezőjéről. Az egyedülálló élet pedig minél tovább tart, annál nehezebb belekerülni, és beleszokni egy olyan szemléletbe, ahol már nem az „én”, hanem a „mi” az állandó személyes névelő. A párkapcsolat valamilyen szinten az ego feláldozása. Önmagunkból feladni valamit azért, hogy az élményeken és az emlékeken osztozhassunk másokkal. Daniel Day-Lewis utolsó filmjében egy a szakmája iránt teljesen eltökélt férfit alakít, akinek életébe csöppen a szerelem.

A Fantomszál központi karaktere Reynolds Woodcock, aki az 50-es évek Londonjában egy népszerű, és végtelen mértékben a tökéletességre törekedő, korosodó divattervező. Zsenialitása mellé egyfajta megszállottság társul, ahol a többiekkel meglévő kapcsolat inkább az alá-fölé rendeltségről szól, és a kiszolgálásról. Ha rutinja megszakad, szinte értéktelenné válik napja, a produktivitást pedig a zsörtölődés és tétlenség váltja fel. Testvére, Cyril menedzseli a hétköznapokat, szem előtt tartva fivére igényeit, ügyelve rigolyáira és szokásaira, aminek köszönhetően életére is jelentős befolyással van: állandó társa, aki mellett Reynolds belefeledkezhet a munkába. Egy nap azonban a mesterember megismeri Almát, aki kezdetben élvezi a múzsa szerepét, de fokozatosan kezd rájönni arra, hogy nem egyenlő félként tekintenek rá a házban. A történet központi szála kettejük viszonyának alakulása, ahogy próbálják mindketten megérteni a másikat – egy fantasztikus elemzése egy párkapcsolat változásának, ahol két igazán erős jellem próbál utat lelni.

Paul Thomas Anderson rendező és író története önmagában egy figyelemre méltó tanulmány, de a kiválóság szintjére a szereplők odaadó alakítása emeli. Vicky Krieps hol bájosan, hol határozottsággal adja át Alma egyszerű, de odaadó jellemét, aki a szerelem és a törődés saját útját járja: nem szeretné, ha más diktálna, hogyan és miként nyilvánuljon meg. Személyisége tehette vonzóvá Reynolds szemében, amely vonzalom megkérdőjelezhetetlen Krieps alakításának köszönhetően. Lesley Manville pedig a hűséges, de szigorú, és néhol ridegnek tűnő Cyril szerepében egy meglepő módon komplex karaktert hoz létre, akinek nüanszai apró gesztusokban, tartásában és tekintetében bontakozik ki. Így a „zsörtölődő védelmező” archetípusa helyett egy átgondolt, és sokrétű mellékkarakterré alakul, aki ugyanannyira része Reynoldsnak és filmnek, mint a központi pár.

A színészet titánja, Daniel Day-Lewis pedig újból a maximumot hozta, teljes létével, már-már félelmetes átszellemüléssel keltve életre Reynoldsot. Day-Lewis, hűen önmagához, itt is maga a karakter: tökéletesen átlényegül, egy szavakkal leírhatatlan munkát eredményezve. Gyakorlatilag az első pillanattól kezdve megszűnik színésznek lenni: két órán keresztül Reynolds Woodcock életének lehetünk tanúi. Nem játssza senki – ez ő. Lenyűgöző, hogy jelleme miként kel életre. Minden porcikáján keresztül érezni, hogy a méreg miként tör fel benne, ha munka közben, vagy reggeli rutinjában megzavarja Alma, és miként csillog szemében a törődés, az odaadás és az őszinte szerelem, amelyre csak ő képes, amikor épp nem a munka oltára előtt hódol. Természetesen nem csak Alma viszonylatában igaz ez: ha testvéréhez szól, ha munkadarabjain dolgozik, ha épp számára érdektelen idegenekre helyezi fel alkotásait, mindig maga Reynolds Woodcock teszi ezt, és nem Day-Lewis Reynolds Woodckockként.

A forgatókönyv néha hézagoktól szenved, illetve nem minden eleme koherens, vagy indokolt, de a hangeffektek alkalmazása, illetve Jonny Greenwood zenéje kiválóan és logikusan fűzi össze a történéseket, egy melodikus cérnaként, amely a film anyagába varrja össze jelentős momentumait, legyen szó humoráról, megható pillanatairól, vagy feszült szegmenseiről. Míg a történet felszíne a maximalista művész sajátos létét helyezi előtérbe, ahol a múzsa szinte csak arra való, hogy adjon, anélkül, hogy kérne, mégis valami sokkal mélyebb tartalom rejlik a Fantomszálban arról, hogy mit is jelent szerelmesnek lenni, szeretve lenni és mást szeretni. Milyen áldozatokat követel, micsoda harcok állnak mögötte, és mihez folyamodhat mindkét fél, miközben keresik közös útjukat. A klasszikus, romantikus megközelítés helyett egy ugyan kissé elnagyolt, és sokszor talán hideg szemléltetése annak, hogy milyen érzelmek dúlnak a szerelemben. Természetesen esetenként szélsőségek között ingázik a film, de bizonyára mindenki ráismer majd pillanatokra, aki küzdött már a szerelemben: akár a másikért, akár magáért.



95
Értékelés
Fantomszál
Összességében
A Fantomszál egy mesterien szabott történet a párkapcsolatról, a szerelemről, az odaadásról, és a nehézkes egymáshoz szokásról, amelyet három főszereplőjének energikus, fenomenális alakítása tesz felejthetetlenné. Egy film a románcról, amely a küzdelmet is előhelyezi, mindezt egy a munkája felé teljesen elköteleződő művész szemszögéből.
Pozitívumok
Day-Lewis, Krieps és Manville eszméletlen jót alakít
Csodálatos és jelentőségteljes zene
A szerelmet más szemszögből vizsgálja
Negatívumok
Kisebb-nagyobb hiányosságok
Lehetett volna egy picivel rövidebb