A kíméletlen (A Prayer Before Dawn – 2017) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-08-03
 

A börtön, mint a törvényszegők büntetésére szolgáló létesítmény, egy igazán egyedi helyszín, amely jellegzetesen eltér országonként. A skandináv régióban már-már luxuskörülmények között tengetik idejüket a bűnözők, míg Kelet-Európában, vagy Dél-Kelet Ázsiában hírhedten rossz körülmények között élnek. A központi kérdés az, hogy mit várunk egy börtöntől, illetve milyen mértékben: tartsa távol a „gonosztevőket” a társadalom többi részétől? Szolgáljon elrettentésként? Vagy esetleg nevelje meg és tántorítsa el egy újabb bűnténytől a rabokat? Az adott országok megközelítése kihat a társadalomra is, amely alapvetően nem törődik a börtönök körülményeivel – elvégre azok, akik odakerülnek, rászolgáltak, az jár nekik, amit kapnak. A kíméletlen nagyon nyersen mutatja be, hogy milyen lehet a börtönlét, főleg, ha egy idegen kerül egy másik ország rabjai közé.

Billy Moore brit, aki Thaiföldön bokszol. Az ökölvívás mellett azonban kemény kábítószer fogyasztó és terítő, ami miatt bekerül az ország egyik leghírhedtebb börtönébe. Nem ismerve a nyelvet, és teljesen kiszolgáltatva próbál életben maradni, megőrizni ép elméjét, és legyőznie belső démonjait és függőségét, miközben az egyetlen menedéket a benti bokszcsapat jelenti. Igaz történet, amely hitelességét egyrészt brutális őszintesége adja, másrészt az, hogy a rabtársak jelentős részét tényleges rabok alakítják, míg a forgatás is valódi fegyházakban történt.

A kíméletlen egy nagyon kellemetlen film. Kellemetlen egyrészt témájából kifolyólag, de azért is, ahogyan demonstrálja a történéseket Jean-Stéphane Sauvaire rendező. Kegyetlen, nyers, és az intimitást nem ismerő képkockák ostromolják folyamatosan a nézőt, miközben haloványan bontakozik ki a benti hierarchia – illetve az, hogy miként tekintenek Billyre. Kifejezetten ötletes döntés, hogy a thai beszéd nem volt feliratozva, így a főszereplő zavarodottsága és a környezet idegensége ránk is átszivárog. Valamilyen formában talán nem is Billy a főszereplő, hanem ez a mérhetetlenül tesztoszteron és harag hajtotta közeg, amelybe belecsöppen, és amelyben próbál létezni. A hasonló jellegű filmek hagyományos struktúrájától eltávolodva Sauvaire az erőszak nyelvének világát mutatja be egymást követő, sokszor nem szorosan kapcsolódó jelenetekkel. Az idő múlásának mértéke megállapíthatatlan, és csak egy-két momentumban lélegezhetünk fel a lelki, fizikai és szexuális terrorizálás, a betörés és dominancia mértéket nem ismerő környezetben. A filmben ez néha működik, de van, amikor már egyszerűen túl sok.




David Ungaro operatőr roppant közeli felvételekkel visz a zsigeri világ belsejébe, szinte állandóan Billy-re összpontosítva – így minden más egyfajta homály és zavarodottság, amely kiválóan adja át, hogy a bokszoló mit érezhet. Ebből fakadóan gyakorlatilag ő az egyetlen kidolgozott karakter, mindenki más pedig a perifériára szorul, és csak közös interakcióikból ismerhetjük meg vázlatszerűen karaktereiket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy hiteltelenek lennének – sőt, a tetovált testek, a megfáradt, beletörődött, vagy épp erőszakkal teli tekintetek, a folytonos kiabálás és agresszív megnyilvánulás egy elnyomó és hihető, nyomasztóan szűk buborékot emel Billy, és általa körénk is. A különbség, hogy mi két órán keresztül szorulunk bele – már ha bírjuk -, míg ő éveket töltött ebben.

Minden eddig felsorolt pedig Joe Cole fantasztikus alakításában testesül meg, aki fizikailag és mentálisan is tökéletesen átadja magát a helyzetnek. „Hősünk” nem igazán szimpatikus, ami szintén egy egyedi csavart ad a történetnek: erőszakos, drogos, és énje gyengédebb részeit ritkán tekinthetjük meg. A kamera állandóan rá összpontosít, a színész pedig eszméletlen aprólékossággal cipeli a hátán ezt a terhet. Fizikailag megterhelő szerep ez, amely egyrészt a felkészülés miatt, másrészt pedig a forgatás során lezajló folyamatok miatt is megterhelő lehetett – mindezt azonban úgy eleveníti meg, hogy karakterének lelke is átragyoghat. Ritkán szűrődik át az érzékenység és sérülékenység, de pont emiatt válik annyira erőssé és hatékonnyá. Továbbá pontosan ez az, ami emberivé és autentikussá teszi: egyik pillanatban kifakad belőle minden trauma, míg a következőben péppé ver másokat egy löketért.

Külön említést érdemel a koreográfia, ugyanis a zsigeri, destruktív börtönbunyók ugyanannyira hihetőek, mint a rendes bokszmérkőzések – és az is félelmetes, ahogy az utóbbi az indulatok fokozódásából átmegy az előbbibe. A csapások sorozata távol áll az akciófilmek mesterkélten látványos stílusától, és az összecsapások így nyersek, kimerítőek és vérrel, verítékkel, nyállal, bevérzésekkel és reccsenésekkel vannak tele. Amitől nem szórakoztatóak, hanem megterhelőek lesznek, még ha csak nézzük őket: ez pedig a cél, elvégre emberek verik rommá egymást.

A kíméletlen nem egy előnyös magyar cím, ugyanis leegyszerűsíti komplex a film komplex tematikáját és főszereplőjének viaskodó jellemét – azonban tökéletesen átadja azt, ahogy ostromolja a nézőt. Kiváló alkotás, amely kicsit talán hosszú, és jelenetei – még ha tudjuk is, hogy miért – elnyújtottak, és a sajátos kameramegvalósítás is fárasztó és szemet terhelő lehet egy idő után. Nehéz ajánlani, még erős idegzetűeknek is, hiszen sokkoló és borzasztó, de mégis azt kell mondjam, hogy érdemes lenne minél több embernek megnéznie: egyedi lecke az empátiáról, és arról, hogy miként viszonyulunk egymáshoz.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés8 Votes65

80
Értékelés
A kíméletlen
Összességében
A kíméletlen rendíthetetlenül sokkolja a nézőt kemény témájával, amelyet igazán hatékonnyá a stabil kezű rendezés, Joe Cole fenomenális alakítása, a precízen, de nem mesterkélten kidolgozott koreográfia és az intimitást eloszlató, közeli operatőri munka tesz emlékezetessé, nyomasztóvá és hatékonnyá. Néhol sok és öncélú, de aki bírja, abban egyedi gondolatokat formálhat meg.
Pozitívumok
Joe Cole fantasztikus alakítása
Kiváló koreográfia és operatőri munka
Egyedi felépítés és struktúra…
Negatívumok
…ami néha kicsit sok
Öncélúnak hathat a kivitelezés
Szinte csak Billy karaktere van kidolgozva, és ő sem teljesen