A hihetetlen család 2. (Incredibles 2 – 2018) [Kritika]

Írta: Közzétéve: 2018-07-02
 

Az eredeti A hihetetlen család megjelenése óta közel másfél évtized telt el, és a szuperhősös filmek jelentős mértékben átalakultak. A Marvel egyre csak növekedő rajongóbázisa, inkluzív szereplőgárdája és egyre komplexebb tematikái fokozatosan próbálják leépíteni a meglévő kliséket, sztereotípiákat és nézeteket. Brad Bird író-rendező ugyan maga a cselekmény szempontjából egy sablonszerűen kiszámítható narratívát vetett papírra, de mindezt eszméletlen energiával és korszerű témákkal vitte képernyőre, a Pixar sajátos stílusával.

A címadó család egy balul elsült, óriási károkat követelő közös akcióját követően illegálissá nyilvánítják a szuperhősködést, mire felbukkan a milliárdokkal rendelkező DEVTECH egy remeknek ígérkező elképzeléssel: be kell bizonyítaniuk, hogy a hősökre szükség van. A cég két kulcsfigurájaként működő testvérpár Nyúlánykában – Helenben -, a családanyában látja a potenciális első lépést, aki menő új felszereléssel folytatja „munkáját”, míg Bob, Mr. Irdatlan kell, hogy otthon maradjon a két nagyobbik gyerekkel és a kisbabával. Ez az alapfelállás önmagában jól ellensúlyozza az akciófilmes, klisékkel telepakolt központi sztorit.

A folytatás fő alkotóelemei a remek családi humor, a kreatív témák, a dinamikus akciójelenetek és Michael Giacchino kiemelkedő zenéje. Nyulányka eddig – a jogi következmények, a család és az általánosságban maszkulin világ miatt – háttérbe szorult, most viszont kiélheti magát, mint kreatív és vagány női szuperhős. Egyébként a filmet általánosságban jellemzi egyfajta keserédes amerikai nosztalgia: egy – szerencsére – régmúlt korban ragadt kis valóság ez, amelynek rá kell döbbennie, hogy más idők járnak…

Mr. Irdatlan idáig a kenyérkeresőként tekintett magára, és határozottan nehezen viseli, hogy egyrészt a feleségét kérték fel elsőként, másrészt, hogy ő marad otthon a kölykökkel. A láthatatlanná váló Illana kamaszodik, és próbálja megérteni a család bizonytalan helyzetét; a villámgyors Will pedig a klasszikus kisöccs, aki állandóan hülyéskedik, és pörög. Ott van azonban a kisbaba Furi, akinél fokozatosan döbben rá a család, hogy ő is különleges. Ez az alapfelállás teszi ki a nagyon kellemes és szórakoztató humor jelentős részét, míg Helen és Bob kapcsolata, illetve szerepvállalása egy üdítő feminista vonallal válik korszerűvé, és egyedivé: mindketten tanulnak egymástól, és rádöbbennek, hogy a korábban kőbe vésett szerepek egyáltalán nem azok – és hogy ezzel nincs is baj.

A poénok és a családi „drámák” között pedig a rendező fenomenálisan megkomponált akciójelenetei vannak, amelyeket a remek térismeret és a Pixar káprázatos, rugalmas és lendülettel teli animációja realizál. A kiváló koreográfiához járul hozzá az, hogy a helyszínek felépítésére, valamint a szereplők ott betöltött helyére is aprólékosan odafigyelt a stáb: minden változás megmarad a későbbi jelenetekben is, és a térben történő mozgás kihasználja a lehetőségeket, legyen szó egy házról, egy vonatról, vagy egy hajóról. Ehhez adódik hozzá a másod-szereplőgárda, akik sajátos képességeit és jellegét roppant kreatív módon vetik be, anélkül, hogy bárminemű egyensúlybeli gondokba ütköznének. Giacchino zenéje pedig mint egy kiváló társ kapcsolódik, egy állandóan jelenlévő, de a reflektorfényt nem elraboló cimbora, amely szintén egyfajta nosztalgikus hangszereléssel emelkedik ki.

A történet a leggyengébb pontja az egyébként fenomenális és frenetikus élménynek, ugyanis gyakorlatilag az alapfelállás tisztázásától kezdve könnyedén ki lehet szúrni a csavart. Ez a kiszámíthatóság önmagában nem lenne probléma, de a mondanivaló is egyrészt lapos, másrészt már lerágott csont, ami kontrasztban áll a családdal kapcsolat, árnyalt és finoman közölt témáival. Míg Parréknál összetetten, kontextusban értelmezve láthatjuk kibontakozni a tematikát, addig a központi szál inkább egy klisés akciófilm szintjét éri csak el.

Mindent egybevetve egy remek, energiával, humorral, lélekkel és pozitív világszemlélettel teli kaland az egész családnak, amely szórakoztat, de elgondolkodtat, miközben a nosztalgiát és az üdítő modernséget mesterien keveri. Pont emiatt tompítja az élményt a sablonok és klisék alkalmazása, ugyanis a kelleténél is elcsépeltebbnek hat emiatt. Az eredeti kedvelői sem fognak csalódni, és megérte rá ennyit várni. Sőt, akik moziban nézik, egy bájos rövidfilmmel is gazdagabbak lehetnek a Bao formájában.

Neked mennyire tetszett a film?
Olvasói értékelés3 Votes81

90
Értékelés
A hihetetlen család 2.
Összességében
A hihetetlen család 2. visszahozza kedvenc karaktereinket, és a klisékkel telepumpált központi narratíva köré bombasztikus, remekül megkoreografált akciójeleneteket, aktuális és kiváló családi témákat, és általánosságban egy kellemes, humorral teli kalandot épít fel, amely remek szórakozást jelent mindenki számára.
Pozitívumok
Kiváló hangulat és ötletes témák feldolgozása
Fantasztikus akciójelenetek
Remek zene
Negatívumok
A központi szál túl klisés, ami rányomja bélyegét az egész élményre
A fő gonosz szintén gyenge figura, szemben mindenki mással